Vadásztársaságunk szalonka-rajongó egylete a Tavakhoz járt ki minden este. A másik revírünk Máriadomb mellett volt, de az évek óta kegyvesztett lett, egy-két vadásztársam, nomeg jómagam szoktunk pár alkalommal kilátogatni oda. Az Angolkert volt a fő szalonkázóhelyünk arrafelé évtizedeken át, de végül annyira felnőtt a növényzet, hogy ott már nemigen lehetett szalonkára lesni, hovatovább a házak, telkek a szomszédos faluból is egyre közeledtek. Egyik évben aztán nagyon vonzó lett a Máriadombi erdő szélében, az Angolkert oldalában kialakított tarvágás, egy vihar által megtépázott erdőrészlet helye. Óriási szalonkázós tisztás nyílt meg így, az egykori “szalonkabirodalom”, az Angolkert tőszomszédságában.
Aznap én is a Tavakhoz akartam menni a többiekkel. Az elmúlt években jól bevált, tuti helyre. De gondoltam hamarább elindulok, és előtte elmegyek a Máriadombi erdőbe, megnézni jár-e a disznó. A vekkert nézve jött a felismerés, hogy ha járok egyet az erdőben, meg még a Tavakhoz is át kell autókázni, akkor versenyfutás lesz az egész este, szóval szalonkahúzáshoz miért ne inkább a máriadombi tarvágást próbálnám meg? Senki nem volt még ott ebben az évben, én leszek az első. Jóllehet egy-másfél héttel korábban voltam már onnan nem messze szalonkákat lesni, de az akkor még mínusz 5 fokos hajnalban nem mutatkozott a madarak gentlemanje. Pedig odaát, a Tavaknál már február vége óta megy a húzás, kell lennie szalonkának Máriadombnál is – gondoltam.
Kishitűként mindössze 4db patront hoztam magammal. Azért ötöt mindig ki szoktam vinni, ám ennél többet nemigen. Ha 5 lövés elmegy mifelénk szalonkára, akkor elégedetten ülünk az autóba este azzal, hogy ez egy jó húzás volt. Őszintén szólva már háromnál is. Most, ha akartam volna se tudtam volna többet lőszer vinni, mert ennyi volt otthon. 3-mal csak nem kéne kimenni, 4 meg páros szám, nem hoz szerencsét, de ezt most engedjük el. Vittem a négyet.
Miután megleltem a disznók esti szórakozóhelyét a sétám alatt, az Angolkerthez átérve, az eddigi sikerektől felvillanyozva elbattyogtam hát a kocsitól pár méterre a tarvágásra. Node hová álljak? Előző évben is ez volt a dilemma, merthogy egy 2-3 hektáros, hosszúkás tisztásról beszélünk, amit javarészt erdő ölel körbe. Aztán jött a felismerés: ha az elmúlt 2-3 évtizedben az Angolkert erdőfelőli bejárata volt a tuti hely, akkor a tisztáson is úgy kell megállni, hogy az arrafelé nézzek, ráadásul a világosabbik égbolt is arrafelé van. Biztos onnan jönnek majd a szalonkák!
Betöltöm a puskát, összecsukom, de úgy érzem nem kattant be rendesen a zárszerkezet. Vacak puska ez is, egy olcsó Suhl, épp csak nem sorjás rajta a fém. Ráhúzok a lakatra kézzel, biztos ami biztos. Állok, várok, forgolódva nézelődöm. Jön a szokásos révült elmeállapot: sötétedik, a sok forgolódástól már kissé szédül az ember, a csupasz fakoronák vibrálnak a világos égbolt előtt. Olyan mintha álmodnék, mintha spicces lennék. Vagy mintha egy óriási tévét néznék. Itt is vagyok, de inkább olyan, mintha kívülállóként látnám a tájat. Régen ezt hittem a szalonkázás varázsának. De mára borzasztóan tud idegesíteni, mert úgy érzem nem vagyok ott egészen lélekben, nem vagyok a természet része, mintha csak moziban nézném az egészet. Ha nem forgolódnék annyit, nem lenne e szédült elmeállapot, de akkor meg félek, lemaradok valamiről. Látszik, hogy eddig olyan helyeken szalonkáztunk, ahol nem lehet messze ellátni, ekképpen veszettül kell pörögni, és figyelni, mert a szalonkák csak átvillannak felettünk. A természet lágy ölére, a tavaszi madárdalra való teljes átszellemülésen persze az sem segít, hogy a 300-400 méterre lévő házaknál ugat a kutya, mögöttem másik párszáz méterre pedig zúgnak az autók az elkerülő úton. Nem egy ősvadon a mi területünk.
A húzás ideje azonban így is elkerülhetetlenül megérkezik. Két patron a puskában, kettő a zsebben. Utóbbiban elkezdek matatni, ne akkor kelljen kutatni a lőszer után, amikor akció van, bár nehezen hiszem, hogy egyáltalán látok majd szalonkát. Félretolom belül a zseblámpát, kézre állítom a két patront, majd jön a hirtelen ötlet: dejszen ennek a kabátnak van kihajtható patrontartója! Egy ilyen flepni. Nosza, ott lesz leginkább kéznél a sörét! Kihajtom a flepnit, a gumis tartóba egy patront beerőszakolok, közben az jut eszembe, hogy biz’ Isten most fog jönni a madár, amikor vesződöm a lőszerrel… A flepni ráhajlik a zsebre, szóval még az is átfutott az agyamon, hogy ha most jönne a szalonka, a kezemben lévő patront hótziher, hogy hirtelen zsebre akarnám vágni, de nem tudnám, mert a flepni lefedi. Ahogy ezt végiggondoltam, abban a pillanatban pont úgy zajlottak az események, mintha előzőleg forgatókönyvet olvastam volna fel. A Természet, mint nagy rendező, Oscart érdemlő direkcióval meg is valósította azt: próbálom a tartóba tuszkolni a második patront, fél szemem az égbolton, mikor is egy pisszegő cvikk kivágódik a fák fölött, és előttem keresztben, úgy 10 méterre megkerülve egy egyedülálló fát, elhúznak. Én meg – ahogy elgondoltam – a maradék patront megfeledkezve minden előzményről próbálom ösztönösen zsebre vágni, de a kilógó lőszertartó flepnitől nem tudom. Nincs más megoldás, a lövésre adódó utolsó pillanatban a patront hozzáfogom az előagyhoz, és megcélzom az immáron elmenő madarakat. A biztosító viszont nem mozdul, a fegyver nem sül el. Mégiscsak rosszul csukódott össze. Félig szentségelve, félig gyönyörködve a látványban, jó 100 méterig még látom a két szalonka táncát, mígnem eltűnnek a fák fölött.
A puskát újra összecsuktam, mostmár jó. Kell neki a határozottság, nem egy kifinomult szerkezet. Alig telik el 2-3 perc, újabb pisszegés, ugyanonnan. A fák fölött felbukkan egy egyes szalonka, cippog és balra a tisztás szélére befordulva, szembeszéllel bagoly módjára libeg a lombkorona magasságában. Az első lövésemre a talaj felé veszi az irányt, de az erős szürkületben nem látom, hogy csak levágott, vagy leesett. Egy szempillantás után hallom a tompa puffanást! Ez az! Megvan! Az idei első szalonka!!! Szaladok, botorkálok oda az aljnövényzetben, turkálok a zseblámpa után, de persze a kilógó flepni miatt továbbra sem tudok zsebbe nyúlni. Már magamon nevetek, de közben újra pisszegés ugyanonnan, ismét jön egy cvikk. Talán az előbbiek. Hamar megtöröm a puskát, kiveszem az üres patront, tolnék a helyébe másikat, de a cvikk már a fejem fölött jár. Észbe kapok, hogy a bal csőben még ott a patron, így a hátsónak kapkodva odalőnék egyet, de csak “csett!”…uhh de béna vagyok!… másik cső!….durr!…..elhibázom. Azta! Mi van ma itt???
Immáron nyugalomban szedem elő a lámpát, teszek két lépést, és látom a szalonkámat, kitárt szárnyakkal nyugodni az avaron. Úgy örültem neki, mint gyermek a karácsonyi ajándéknak! Felvettem, simogattam, majdnem megpusziltam örömömben, de közben sajnáltam is, hiszen gyönyörű, elegáns madár. Csordultig telt lélekkel megyek vissza a helyemre, ahol egy kivágott nagy fa törzse volt, az pont jó lesz majd terítékfotónak. Ráhelyezem gondosan az erdők királynőjét, de idő van még, úgyhogy betöltöm a maradék két patront, és figyelek.
Innentől már nem tudom pontosan felidézni az eseményeket, mert a szalonkákat mintha zsákból öntötték volna! Egy cvikket, vagy “A Cvikket” újra láttam, lőtávon kívül. Aztán hallottam is őket a hátam mögül a tarvágás túloldalán, bár a sötét fák hátterében már nem láthattam őket. Aztán jött egy egyes szalonka is, de nem lövésre. Aztán hallottam még egyet messzebb. Aztán ismét jött a cvikk, ugyanazon az útvonalon, ahol korábban, kidupláztam rájuk, de nem találtam el őket, pedig nagyon ideálisan repültek, és nem túl gyorsan, igaz már eléggé sötétben. Majd még pisszegés a távolból. Talán, ha 10-ig számoltam a látott szalonkákat, de már elveszítettem a fonalat.
Elfogyott a lőszer, elkezdtem hát készülődni a terítékfotóhoz. Meglehet még ekkor is hallottam pisszegést, de ezt talán már csak a képzeletem költötte hozzá a történethez. Besötétedett.
A fotót átküldtem Banzai bának, aki a Tavaknál volt a többiekkel. Írtam, hogy 10-ig számoltam őket. Hadd csodálkozzon! Mikor aztán telefonon beszéltünk, kérdeztem, hogy náluk mi volt? A tuti helyen! Azt mondja, semmit nem láttak.
– – –
Másnap Banzai bá belelkesedett. Végül csak elhitte, hogy ennyi szalonkát láttam, meg az is vonzotta, hogy ott Máriadombon csak magunk vagyunk. Meg lehet csömörödni a tumultustól a Tavaknál. Kimentünk hát ketten másnap este is, annyi különbséggel, hogy életemben először magammal vittem vadászni kislányomat, Esztert is. Izgatott volt, hogy végre egyszer ő is jöhet. Első vadászatként a szalonkázást választottam neki, mert akkora dumás, és olyan aktív, hogy egy lesvadászatot bizonyos, hogy nem ülne végig csendben, és eléggé “kiscsaj” ahhoz is, hogy egy félnapos fácánhajtást csak nyafogva járna végig. A szalonkát meg nem érdekli sem a mozgás, sem a hang, de még a lámpafény se nagyon. Meg akartam várni, míg megjön a húzás java, hogy lássunk madarat, meg hogy jó idő legyen, és ne fagyos szélben kelljen kint ácsorognia velem. Hogy kellemes tavaszi élmény legyen. A Máriadomb amúgyis jó választás, mert a nyílt tarvágáson kell csak este visszamenni a kocsihoz, nem fog ráijeszteni a gyerekkorban talán még félelmetesnek ható éjszakai erdő, és a bozótban bujkálás, ami a Tavaknál várná.
Szerettem volna, ha együtt látnánk szalonkát, szerettem volna, ha a jelenlétében lőni is sikerülne. Szerettem volna, ha megtapasztalja milyen az avarban avarszínű madarat keresni elemlámpa fényénél, és mivel Banzai bá hozta Mannát, a magyar vizslát, így azt is szerettem volna, ha látja, milyen amikor egy vadászkutya dolgozik, és vadat apportíroz. Szerettem volna, ha szép idő lenne, rózsaszín naplemente, holdvilág, Szalonkacsillag, tavaszi madárdal, felgallyazó fácán kakatolás, éjszakai bagolyhuhogás. Mindent szerettem volna! Ezek olyan magas elvárások voltak, hogy szinte képtelenség lett volna megfelelni neki.
Mégis, Diána kegyes volt hozzánk. Kimentünk, el tudtam mesélni mindent, amit a szalonkázásról ebben a korban tudni érdemes, volt madárdal, volt fácánkakatolás, és legalább annyi szalonkát láttunk, mint én egyedül előző este. Az első cvikkre rá se lőttem, csak megmutattam Eszternek, “itt vannak, ni!” Banzai bá lőtt egyet, én magam később kettőt, és láttunk még vagy 10-et! Volt sarló hold, és volt Szalonkacsillag. Jöttek kacsák is, így megmutathattam, milyen könnyű összetéveszteni a szalonkát annak, aki nem gyakorlott. Az egyik lőtt szalonkámat lámpafénynél kerestük meg, közben fülesbagoly szólt a távolban, a másikat Manna kereste meg teljes sötétben, és hozta oda nekünk. Teljes a siker! Bár Eszter a leggondosabb felöltöztetési kísérletem ellenére is fázott (sajnos 2 fokig hűlt a levegő), és éhes is volt a végére.
Milyen érdekes, hogy amikor ott van az ember gyermeke, nem a szalonkákról áradozik utólag, nem az ad igazi örömet, hogy kettőt is sikerült terítékre hozni, hanem az, hogy sikerült megmutatni a gyereknek a szalonkavárás varázsát! Eszter a kocsiban hazafelé azt kérdezte: “Apa, jöhetek legközelebb is?” – “Hát persze!” – “De akkor hozzunk szendvicset is, meg meleg teát!” – “Úgy lesz babám!”
Két nap múlva eljött a nap. A Tavaknál a többiek továbbra is 2-3 szalonkát látnak egy este. 1,5 napig még kérdezgette a gyerek, hogy mikor megyünk, és tényleg jöhet-e. Ebéd környékén még nem említettem meg neki, mert tudtam, hogy onnantól azzal fog telni a délután, hogy kérdezgeti hány óra, és mennyi idő még. Aztán délután, mikor szóltam, hogy öltözni kéne, mert lassan indulunk, épp a testvérével játszott. Közölte, hogy ő most inkább nem szeretne jönni. Hát ez van…pici még. Mindig az az érdekes, ami most van, nem az ami lesz. Így hát ketten mentünk ki Banzai bával. Ismerve a területünket, azt gondoltuk, óriási szerencse kell ahhoz, hogy most is sok szalonka legyen, hiszen ha van is egy-egy nap, amikor sokat látunk, 1-2 napra rá bizonyosan eltűnnek, és napokat kell várni a következő turnusra.
Ám a forgatókönyv változatlan volt. Az előző naphoz képest bár 5 perc késéssel, de utána 15-20 percen keresztül csőstől jöttek a szalonkák! Egyet épp láttam, ahogy felkelt egy közeli bokorból, majd távozott ellenkező irányba. Az első cvikk aztán ugyanott jött, mint két napja Eszterrel. Tán ugyanazok is. Akkor sem, most sem lőttem rájuk, bár nagyjából még lőtávon voltak. Inkább csak csodáltam őket. Láttam, hogy Banzai bá felé mennek, aki lőtt, de nem talált. A következő egyes, néma szalonka majd levitte a fejemet, elmenőre tett első lövésem talált, leesett a szemközti bokrosba. Na majd a Mannával megkeressük. Megtörtem a puskát, hogy patront cseréljek, de a következő már ott volt a fejem fölött, megcéloztam még, de nem lőttem, kicsit messze volt. Úgyis jön újra! – gondoltam. Később újabb egyes szalonka ment pisszegve a fenyves fölött, rásípoltam, mire befordult. Az első lövésem talált, szinte ugyanoda esett, ahová az előző. Nem telt el 5 perc, de már vagy 6 sneffeet láttam, és két lövésből kettő esett. Megtörtem a puskát, és odakiabáltam Banzai bának röhögve, hogy “Kész, én mára befejeztem!” Ezután vállra rakott puskával engedtem el még vagy négyet lövés nélkül. Csak néztem őket. Sípoltam nekik, és tátott szájjal figyeltem a tavaszi varázst…még hogy tavaszi…1 fok van, és épp a tátott számba esik a hó. De ilyet még életemben nem láttam! Banzai bá is lőtt egyet, tőlem úgy 150 méterre, de hiába kiabáltam neki, hogy jöjjön át ide hozzám, itt több repül, nem hallotta, mert épp keresett a kutyával.
Később aztán odajött, láttam az őszinte döbbenet ellenére kierőszakolt vigyort a fején. Jól ismerem ezt az arcot, több mint 20 éve vadászunk együtt. Ennyi szalonkát ő is nagyon régen látott, ha látott valaha, pedig egy olyan emberről beszélünk, aki negyvenes éveire 80 példány fölött jár a terítékre hozott szalonkák ügyében. Csak annyit mondtam: “Hallod, én már vagy 4-et elengedtem, nem volt szívem lőni!” Banzai bá csak cinkosan rámnevetett. Manna elkezdte keresni a két szalonkámat, de közben még volt pisszegés a fejünk felett, majdnem teljes sötétben. Végül mindkét szalonka meglett, Banzai báéval együtt három, hála a kutyának. Ha nagyon ráfeküdtem volna, lőhettem volna vagy ötöt ma este!
Kifelé a kocsihoz ilyenek hangzottak el: “Ennyi szalonka…ez így már nem is buli!”; “Hát én idén lehet már ki se jövök többet!”
