– Papa! Mi az a zivatar?
– Hát, amikor csapkod ménkű! Mi meg bőrig is ázunk.
– És a zápor?
– Hát, amikor csak bőrig ázunk.
A kölyök ölébe rakta két kezét és lábát lógatva ült a lesdeszkán, kék szemével inkább az eget kémlelte, mint az előttük elterülő kaszálót vizslatta. Majd elgondolkodva felnézett az öregre.
– Egyszer én is olyan okos leszek mint Te?
Az öreg húzott egyet a szakállán, köhintett egy aprót, majd a gyerek vállára tette súlyos tenyerét.
– Nem Kapitány, Te sokkal, de sokkal okosabb leszel Nagyapádnál. Mert ez a dolgok rendje.
– Ez a dolgok rendje… ismételte a gyerek, csak úgy magának elgondolkodva.
A szivarka felparázslott és a kifújt füst kényelmesen elgomolygott épp a megfelelő irányba. A vadász átnézett az erdő aljába és remélte, hogy a mocsaras felől még lővilágban megjönnek a szarvasok. Volt már alkalma, hogy unokájának szarvast mutasson, de kölyök, ennél többet akart. Szüntelenül a nagyapja bekeretezett képeit nézegette a falon és újra és újra elmeséltette a képen látható emberek és állatok történetét. Habár a történetek nem nagyon változtak – talán csak apró részletekkel bővültek – de a gyerek sosem unta meg azokat. Tátott szájjal és mély átéléssel hallgatta a mondókát cserkelésről, a vad felbukkanásáról, izgatottan szorította az öreg kezét a várakozás perceiben és beleremegett, amikor a nagyapja odáig ért a mesélésben, hogy „….durr, és akkor dörrent a puska.”
Az anyai szigor és az öreg óvatossága ezidáig csak a fegyvertelen erdei séták és leskelődések lehetőségét adták meg kettőjüknek. Ám az anya kifogyott az ellenérvekből, a Nagyapa pedig a türelemre intő szavakból, így ezen az őszi délutánon a Kapitány izgatottan fűzte fel a szíjára a saját kését, felvette a kalapját, büszkén nyakába akasztotta távcsövét és immár fegyverrel indultak a határnak.
És igen, most a gyerek, a Kapitány, arra várt, hogy dörrenjen a puska. Még ha nem is az Ő kezében.
Az öreg a szeme sarkából látta, hogy a kölyök felnőttesen hátra tolta kis kalapját és buzgón távcsövezni kezd. Jobb is ha Ő néz, mert hát jobb is a szeme, mint az enyém – gondolta. Habár ezerszer is elmondta már a tanmesét a türelemről, de azért titkon nagyon bízott benne, hogy akad látnivaló majd az unokája számára.
– Papa! Milyen bikára várunk? – suttogta a távcső alól.
– Hmm… hát öregre vagy olyanra, ami nem kívánatos a szarvasok közé. De ezt már Te is tudod.
– Öregre? De milyen öregre? – kérdezte némi csodálkozással a hangjában a gyerek.
– Arra, amelyik már megtette a dolgát. Arra amelyik már nem csapja a szelet a szarvas hölgyeknek, amelyik már gyönge. Ha már lőni kell, akkor lőjünk olyat, ami nélkül is tovább élnek a szarvasok szép számban. Érted Kapitány?
– Értem. Szóval öregre… – ismételte megint elgondolkodva a kölyök. Majd szorgalmasan tovább vizslatta az erdő alját. Látszott, hogy valami nagyon szöget ütött a fejében, de egyelőre abbahagyta a kérdezősködést. A Nap időközben remegve szétterült a horizonton, majd az erdő árnyékát hosszan-hosszan elnyújtva lepihent a dombok mögött. Hirtelen nyirkosabb lett a levegő, úgyhogy az öreg – habár a gyerek nem kérte – vastag pulóverét annak hátára terítette és pokrócot hajtogatott a lábára.
– Hát ennek olyan jó „papa szaga” van! – súgta a Kapitány az öreg fülébe, aki lenyelve a torkában lévő gombócot szeretettel simogatta meg a gyerek hátát.
Alig fél órájuk maradt még mielőtt az éjszaka végleg a fekete és szürke árnyalataival teríti be a tájat, és rejti el annak lakóit. A távcsövet sűrűn emelgetve csendben üldögéltek az alkonyatban. A Kapitány fészkelődni kezdett, majd közelebb hajolt a nagyapjához és kibökte, hogy mi motoszkál a fejében:
– Papa! És amikor majd én leszek az okosabb, akkor majd Te fogsz tőlem olyat kérdezni, amit Te nem tudsz? – kíváncsiskodott tovább a gyerek.
– Meglehet, ámbár akkor én már lehet, hogy nem is élek, és nem én, hanem a Te fiad vagy az unokád fog tőled kérdezni.
A kölyök szemlátomást megrökönyödött. Megvakarta az orrát és megfeledkezve magáról kis tenyerét a nagyapja térdére fektetve a kelleténél kicsit hangosabb kérdezett vissza:
– Te meg fogsz halni?
Nagy, kék szemeiben csodálkozás, hangjában némi meglepetéssel és ijedtséggel vegyes hangsúly volt.
– Hogy-hogy meg fogsz halni?
– Hát, – mosolyodott el a nagyapja. Gyöngéd mozdulattal levette a kapitány kalapját és megsimogatta annak okos fejét. – öreg vagyok és egyre öregebb leszek. Tudod, ez a dolgok rendje….
A gyerek eltanácstalanodott, ráharapott alsó ajkára és kerek szemmel pislogott nagyapjára. Egy kósza tincs a homlokába hullott, amit az öreg félre söpört és szorosan magához húzta.
– Ez a dolgok rendje. Érted Kapitány?
De az nem válaszolt, csak hagyta, hogy az arca a kopott kabát ráncai közé fúródjon és így ült percekig. Csak a Jó Isten tudja, hogy mi fordult meg a fejében, és hogyan érti meg azt, amit ember nem érthet meg talán sohasem.
– No! Kapitány! Elég a morfondírozásból, keresd azt a szarvast! – vetett véget a pillanatnak az öreg.
A gyerek vonakodva felegyenesedett, szeméhez húzta a távcsövét, és az erdő felé fordította. Az öreg újabb szivarkára gyújtott, s a füsttel ismét ellenőrizte a szélirányt. Ámbár a szélirány kevésbé izgatta, mint inkább a saját mondatai, amit a gyereknek mondott.
Percek múltak percek után, a táj csöndesedett a lelkek pedig megnyugodtak.
Ám a Kapitány felfedezett valamit a távolban és a kis teste azonnal vacogni kezdett.
– Papa, de hát ezek itt vannak! – suttogta elfúló hangon.
Az öreg lassan, óvatosan szeméhez emelte a saját távcsövét. Valóban. Észak felől három fiatal bika baktatott kelet felé a gyepen, harántirányban előttük, sőt, kicsit lemaradva további kettő lépett ki mögöttük az erdőből. Habár majdcsak 200 méterre lehettek még, de a lencsékben tisztán látszott, hogy fiatal, jó kondíciójú legények, ígéretes fejdísszel, úgyhogy tisztességes vadász nem nyúl puskához a jelenlétükben.
A gyerek el- elakadó lélegzettel csodálta a nemes állatokat, de az öreg továbbra is az erdő alját kémlelte. Nem hiába. Jól sejtette, hogy az ifjak mögött messze lemaradva jön majd az, akire a vadász igazából kíváncsi volt.
– Nézd csak Kapitány! – mondta az öreg szorosan a gyerek fülébe suttogva. – Ott az öreg bika!
Látod, hogy milyen vastag a nyaka, lógatja a fejét, szinte fehér a homloka, a csont is elvékonyodott a fején, sőt mintha törött is lenne az egyik szár. Látod?
– Miért jön utolsónak? Mert fáradt?
– Nem hinném, talán csak okos. Még az is lehet, hogy a fiatalokat engedi maga elé. Ki tudja miért tudott megélni ilyen szép kort? Látod, ha mi „hirtelenkezű” buta vadászok lennénk, már régen a puskánkat méregetnénk valamelyik élenjáró szarvason! Lassan ideér elénk. Most eljött az Ő ideje is…
A vadász a puska után nyúlt, feltámasztotta a les szélére és nyugodtan kereste a szálkereszt helyét az öreg bika oldalán. Nem látta, de érzete, hogy a gyerek remeg és zaklatottan veszi a levegőt. Ez a vadászláz – gondolta.
Nem akart esélyt adni sem a hibára, sem arra, hogy a bika sebzetten messzire vigye a lövést. Legyen gyors és könnyű vége a dolognak, hisz ki tudja, hogy ennek a kis embernek a lelke mit bír el és mit nem, ha már mindenáron részese akar lenni a dolognak.
Az alkonyat fényében a lencse kristálytiszta képet adott az állatról, ami békésen poroszkált távol az ifjak mögött és már csak egy izmosabb kőhajításnyira volt.
A vadász óvatosan előretolta a biztosítót, majd a halk klattyanás után célra tartott és várta a legkedvezőbb pillanatot. Az állat teljes szélességében mutatta az oldalát, a szálkereszt megállapodott a lapockacsont felső részén és már csak egy lélegzet visszatartásnyi idő volt hátra az öreg bika életéből. Ám ekkor az öreg megérezte a fegyvert tartó csuklóján a gyerek nyirkos tenyerét.
– Papa! – suttogta fuldokolva a kölyök.
Az öreg óvatosan elzárta a puskát, de nem vette le a célról és a gyerek felé fordította fejét.
Sohasem látta még ilyennek. A poros arcon legördülő könnycseppek vágtak tiszta barázdákat a pengeként feszülő apró szájacska fölött.
A nyárfalevélként remegő kölyök rettenetes erőfeszítéssel próbálta uralni indulatait. Azonban ahogy suttogásra nyitotta száját úgy szakadt ki belőle a feltörő szenvedély, mint a gát apró repedését szétfeszítő áradat.
– Papa! Én nem akarom, hogy meghalj, és én nem akarok okosabb sem lenni nálad és azt sem akarom, hogy ez a bika meghaljon akármennyire öreg is, mert nem ez a dolgok rendje… Érted Papa? Mert ez nem lehet a dolgok rendje….
Az öreg bika vágtája még messziről is jól hallatszott, így az égbolt sötétedő kupolája alatt csak a két ember maradt magányosan. És sokáig üldögéltek még így, csendben…
Írta: Bűdi Gábor
