A minap kezembe akadt a Jilly-féle “A vadászkutyák idomítása” c. könyv. Eredetileg ’62-es szakirodalom. Jómagam még 2000-ben vettem és forgattam, amikor ballagási ajándékként kaptam egy német vizslát. Most valamiért(?) újra a kezembe került, és néhány alapelven – ennyi év távlatából – kikerekedett a szemem. Főleg azok után, hogy az elmúlt években hány kutyást láttam munkában, akiknek többségében valószínűleg szintén kikerekedne.
Lássuk tehát, hogy mit kellene tudnia egy vizslának Magyarország egyik legismertebb, egykori vadászkutya-kiképző családja szerint. A cikkben lesz néhány jótanács is, nem csak követelmények, de ez csak apró töredéke annak, amit az idomítás során a vadásznak tudnia szükséges. Inkább csak érdekességképpen került a cikkbe néhány.
Kölyökkor
Optimális, ha a kutya a kiválasztáskori időszakban (pár hetesen), de legkésőbb 8-10 hetesen már bizonyítja tehetségét, vérvonalát, magyarán a jó orrát, az állási hajlamát, esetleg még az elhozási hajlamát. Értsd egy fűbe rejtett finom falatot, szél alatt 5-10, de gyakran akár 20-25 méter távolságból megérez, és elindul rá. Persze nincs baj, ha ezt még nem tudja, vagy nem első próbálkozásra tudja, de ha tudja, az nagyon jó jel. A vadmegállás is jelentkezhet már egészen fiatal korban, jóllehet vannak kutyák, amik csak felnőtt korban kezdik el állni a vadat. Jilly minden vadászkutyájától már 3 hónapos korában megkövetelte a vadmegállást: baromfit, galambot, verebet az udvarban. Ha utána megzavarja a kutya a “vadat”, az nem probléma, mert még tanulatlan.
Kölyök nevelése
Jilly e tekintetben keményvonalas kiképző volt. Az ő elvei szerint a vadászkutya egy munkakutya, és nem játszótárs, nem a család barátja. Bár fontos köteléket hozott létre az állataival, de kennelben tartotta őket, amikor nem volt otthon, és nem fordulhatott elő olyan, hogy ez idő alatt valaki elrontsa az addigi erőfeszítéseit “oktalan játszadozással”. Ám – ha jól vettem ki a szövegből -, amikor otthon volt, akkor a vizsla bejöhetett a lakásba is, ott fekhellyel rendelkezett.
Alapidomítás
Az alapidomítás elsődleges szabálya, hogy nem szabad túlerőltetni, túlzásokba esni. Minden feladatot napi 20-25 percet gyakoroltatott a kutyákkal, és a büntetéssel is csínján bánt, nehogy félelmet alakítson ki az állatban.
Az első, amire már egészen kölyökkortól nevelte a vizslákat az a “dropp!”, vagyis a hasaltatás. Vezényszóra, sípszóra, kézjelre, fegyver vállhoz emelésére, lövésre, a vad felugrására/felröppenésére egyaránt hasalnia kell a kutyának! Mégpedig szabályosan (értsd hason fekszik behúzott hátsó lábakkal, feje a földön) és villámgyorsan, reflexszerűen. “Ha helyes az idomítás, a hasalást parancsoló jelek bármelyikére a kutya szinte nem is tud más csinálni, mint amit tőle kívántunk.” Távoli hasaltatás sípszóra kell történjen, ahogy sípszóra be kell tudni hívni a kutyát. A kutya akkor is hasalva kell maradjon, ha eltávolodunk tőle.
A pórázon vezetés szabályosan úgy történik, hogy a kutya mindig a baloldalunkon halad úgy, hogy a feje a bal lábunk mellett van, kb egy arasznyi távolságra. Menet közben nem távolodhat el, és nem dörgölőzhet hozzánk. Csak és kizárólag szűk cserkelőúton parancsoljuk magunk mögé. A vezényszavak a “lábhoz!” és a “hátra!”. “Lábhoz!” vezényszónál a kutya jobboldalon kell mögénk menjen, és megkerülve minket álljon, vagy menet közben szegődjön a baloldalunk mellé. A pórázra szoktatás igen nagy könnyítést jelent nem csak a hasaltatás továbbfejlesztésében, hanem minden egyéb megtanításában, amit még a vizslának tudnia kell.
Ültetni vezényszóval, vagy némán, kézparanccsal is tudni kell a vizslát. Az apportírozás szintén vezényszóra kell működjön, ami nem csak a “hozd ide!” lehet. Jilly jobbnak ítélte meg az “apport!” vezényszót, mert a hangzása alkalmasabbnak tűnt számára. Kölyökkorban a játékot, később a vadat a kutyának ülve kell átadnia az “add ide!” vezényszóra.
Mindezek alapjait, vagyis a sípjelre behívást, hasalást, hasalva maradást eltávolodáskor, eldobott tárgyak apportírozását és átadását, ültetést a kutyának 3-4 hónapos korára el kell sajátítania, ha elég fiatalon kezdtük idomítani.
Ezt naponta 2-3x 15-30 perces foglalkozásokkal lehet elérni, ez idő alatt viszont senki nem lehet a kutyával, csak mi.
Az alapidomítás során a kutyának meg kell tanulnia “zegzugos” haladással megkeresni egy gazosba dobott tárgyat (optimális esetben egy hengeres fa, ronggyal, aztán meg nyúlszőrrel betekerve, illetve zsinegelve, mert ha egy idő után foszlani kezd, az cibálásra ingerli a kutyát), meg kell tanulnia magas orral, légszimattal, szél alá kerülve keresnie, hogy egy bokorra feltett tárgyat is mielőbb megtaláljon, akár olyan magasan is, hogy ágaskodnia kelljen, hogy elérje. Ugyanezeket nem csak nyúlszőrös tuskóval, hanem hazahozott, kihűlt vaddal is. A vizsla szabályosan kell fogja a vadat (a törzsénél), nem tépheti, és nem szoríthatja erősen.
A vadállás elsajátítása is kulcsfontosságú. Mivel a vad felkelésére a kutyának azonnal hasalnia kell, előfordulhat, hogy egy nagyon közeli vad észlelésekor a kutya már eleve hasalva állja azt. Mindebből kitűnik, hogy a vizsla álláskor nem ugorhat be, nem riaszthatja fel a vadat.
Szintúgy meg kell tanulnia az ebnek sebzett vadat (vizsla esetén elsősorban apróvadat, dúvadat ugyebár) földre szegezett orral keresnie, nem pedig légszimattal).
Ha huzamosabb ideig magára hagyjuk a kutyát, az már nem hasaltatás, hanem elfektetés. Ilyenkor nem szabályosan fekszik, de a “marad!” vezényszóra addig kell ott feküdnie csendben, amíg vissza nem megyünk érte. Kezdetben célszerű otthagyni nála a kabátunkat vagy hátizsákunkat. Ez később is jól jöhet, mert őrzi a holminkat, amíg távol vagyunk. Felnőtt vizslát akár fél órára, vagy hosszabb időre is magára kell tudnunk hagyni ekképpen, fiatalabb kutyát csak rövid időre, és nem túl eltávolodva. Vékony lánccal ilyenkor azért meg lehet kötni az ebet. Ha nincs megkötve a kutya, sípszóval, vagy hanggal távolról is magunkhoz kell tudni hívni az elfektetésből, ellenben lövés hallatára nem hagyhatja el a helyét. A távoli elfektetés őzbakra cserkeléskor, világosabb kutya esetén még akár kacsa-/libahúzáskor is szükséges lehet. Utóbbi esetben még koncepció is lehet, hogy a húzó vízimadarak a távolabbi kutyát észrevéve épp felénk forduljanak.
Bevadászás
Ha mindezzel megvagyunk, akkor a kutya bevezetése a vadászatba már gyerekjáték lesz. Persze a fegyelmet itt is tartani, adott esetben még fokoznunk is szükséges. Nekünk itt már nem sok újdonság lesz, de az ebnek annál inkább! Az első vadászós évében a kutyával csak szárnyasvadat hozassunk el, nyulat csak igen ritkán, gyakorlatképpen, és csak dögrelőttet. Sebzett nyúl után fiatal vizslát sohase küldjünk, mert a fegyelmezettsége sínyli meg. Ilyen esetben csak jól bevadászott, 3. vadászévében lévő, tökéletesen fegyelmezett vizslát szabad hajszára engedni, de még ilyenkor is csak kivételes esetben. A többi esetben következetesen droppoltatni kell a kutyát, szokja meg, hogy csakis parancsra hozhat el vadat.
Az első szárnyas vad lelövésekor ideális esetben a lövést a kutya csak a fekvésre szóló parancsnak fogja fel, így elejét vettük a lövés utáni önkényes elhozásnak, aminek következménye előbb-utóbb a lövés utáni beugrás. Az első meleg vad elhozásakor segítsük, bíztassuk a vizslát, mert idegen lévén vonakodhat a megfogásától. A kutyát először nyílt terepen dolgoztassuk, és csak később vigyük fedett terepre. Ez utóbbin mutatkozik meg, hogy jó munkát végeztünk-e, kellő fegyelemmel, és a gazdájával való összeköttetéssel bír-e vadásztársunk. Fedett terepen először az idomítójához való feltétlen ragaszkodása révén marad meg az összeköttetés, mivel szem elől téveszt minket, és hiányzunk neki. Később, némi tapasztalatszerzés után a kutya már ráérez arra, hogy ő a vadásszal összedolgozik, és ez kényszeríti az összeköttetés tartására. Egészen sűrű terepre csak akkor vigyük a vizslát, amikor már minden tekintetben megbízhatunk benne. Ezeken a helyeken is segítsük a kutyát síppal, hanggal, mert néha az eltávolodása engedetlenségnek tűnik, de meglehet, hogy csak szimatjel hiányában minket próbál megtalálni. Próbáljuk ezt felismerni, mert lehet, hogy csak az összeköttetés érdekében futkározott.
Nagy a valószínűsége, hogy a kutyában oly’ mértékű szenvedély ébred fel a vad iránt, hogy az már engedetlenségre sarkallja. Itt jelentkezik először a sípra való feltételen hasalás óriási előnye, ami az első lecke volt az idomítás során. Ha ezt megteszi a kutya, és hívásra visszatér, sohase büntessük meg az előző engedetlenségért, mert azt már talán el is felejtette. Célszerűbb egy mérsékelt dícséret, és rövid ideig szíjra tétel, hogy kissé lehiggadjon. Így a megkötést nem veszi büntetésnek.
Ügyelni kell arra is, hogy kevés sípjellel irányítsuk a kutyát, mert a sok sípolás előbb-utóbb figyelmetlenné teszi a vizslát. Itt azért sokat számít a kutya temperamentuma. A lágyabb természetű kutyák szokták a leghamarabb fenntartani az összeköttetést a gazdájukkal, ám ha egy nagy temperamentumú kutyát akarunk szűk határok közé szorítani, könnyen engedetlenné válik, miután igyekszik távol maradni az őt folytonosan korlátozni akaró gazdájától.
Igyekezzünk a bevadászást a vadászév elején elkezdeni, nem az apróvadszezon beköszöntekor. Tavasszal kerestetéssel, levegőbe tett lövéssel, nyári gerlézéskor néhány lőtt madárral. Így mire az apróvadszezon elkezdődik, már majdnem teljesen kész lesz a kutya. A tavaszi gyakorlatozások még a kész vizslák számára is igen fontosak.
A végére pedig szó szerint idézném Jillyt, mindenki okulására:
“Gyakorlat teszi a mestert. Ezért a vizslától sem várhatjuk, hogy mindjárt az első mezőnyben professzor legyen a mesterségében, azonban azt elvárhatjuk tőle, hogy amit addig beléneveltünk, azt teljesítse. Ez adja meg az alapot arra, hogy önállóan, állandó irányítás nélkül is végezze feladatát.
A fegyelmezetlen vizslával vadászat közben oly sokat kell törődnie gazdájának, hogy a vizslának sem jut ideje arra, hogy önálló akciókat kezdhessen, s mindkettőjük közös érdekében szabadon szerezhessen tapasztalatokat.
Észre lehet venni a vizslán, hogy kezdetben mikor teljesíti még csupán a parancsokat szinte gépiesen, és mikor kezd tulajdonképpen maga is vadászni. Mikor ébred tudatára a közös célnak.”
Fotók: Pixabay
