Megfogadtam, hogy nem írok semmit. Fölösleges. De mostanság olyan vérlázító dolgok történnek körülöttem, hogy el sem hiszem. Ezért úgy gondoltam, hogy billentyűzetet ragadok, és bitek formájában szélnek eresztem a gondolataimat a világhálón, hogy okulhasson belőle mindenki.
Hosszú írás következik, aminek egy idő után a címe is világossá válik. Kapcsold be tehát a biztonsági övedet, vegyél magadhoz „üccsit és rágcsát”, illetve kérlek, hogy tedd félre az előítéleteidet, és nyisd ki elmédet, szívedet.
Mi késztetett hát írásra? Nemrég történt, hogy szokásomhoz híven megosztottam egy hírt, ami a Nimród Vadászújság honlapján jelent meg. Miért? Egyrészt mert közel áll hozzám az erdészet, a vadászat, a természet, illetve, mert az újságnál dolgozom szerkesztőként, így mondhatni, hogy ez munkaköri kötelességem. Ezekre általában ismerőseim, illetve a téma iránt érdeklődő emberek szoktak reagálni.
Most azonban ezen poszt alatt is elindult valami, ami szerintem egy igen jellemző társadalmi kórkép. Ez pedig nem más, mint az általam ismeretlen emberek féktelen acsarkodása és fröcsögése olyanok felé, akiket kurvára nem ismernek, de rendkívül gyorsan pálcát törnek fölöttük, és kapásból a halálukat kívánják, illetve olyan dolgokat írnak a gyerekeikről, családjukról, amitől minden jóérzésű embernek kinyílik a bicska a zsebében.
Egész pontosan erről van szó: https://www.facebook.com/peter.hasulyo.7/posts/10211098943538289?pnref=story .
Olvasd végig a kommenteket, légyszives!
Jelen írásom sokmindenről fog szólni, de először a poszt témájáról szeretnék kicsit beszélni, mert ez indította be a szarvihart. Ez a téma pedig nem más, mint a vadászat. Essünk is túl gyorsan a technikai részen: szeretném röviden a témában kevésbé jártasak (ám ennek ellenére az egészről sommás véleménnyel rendelkezők) számára összefoglalni, hogy miért is van arra szükség, hogy egy ember „kimenjen a természetbe” (ez egy érdekes kifejezés, később még lesz róla szó), és ott elvegye egy állat életét. Miért érzem úgy, hogy jogosan okoskodom e témában? Nos azért mert ez a tanult szakmám (erdőmérnök vagyok; az erdőkről is lesz szó, nyugi 
), illetve gyerekkorom óta foglalkozom vele (egyelőre még jobbára csak elméletben).
Az ember által erőteljesen megtépázott Földbolygón, ezen belül pedig szűkebb környezetünkben, Európában, a Kárpát-medencében olyannyira felborultak a vadon élő állatok populációi, hogy emberi beavatkozás nélkül ezek már nem fenntarthatók a jelenlegi szinten (1. érv, ami igaz gyakorlatilag bármilyen élőlény populációira). Ezt a tézist a legtöbb ember elfogadja, azaz szerintük is szükség van állományszabályozásra. Miért is? Azért, mert ha egy populációt nem szabályoz valami, akkor az robbanásszerű szaporodásnak indul, majd pedig összeomlik. Ez a természet rendje.
Csakhogy közben ez a populáció nemcsak magát teszi tönkre, de a környezetét is. Korábban a szabályozást a nagyragadozók (medve, farkas, hiúz) látták el, melyeket az ember az évszázadok során élettere és jószágai védelmében sikeresen kiirtott majdnem az egész földrészről (szerencsére egyre több helyen térnek vissza ezen fajok). Innentől kezdve az embernek kell szabályozni a vadállományt, különben az tönkreteszi magát és a környezetét, ahogy már említettem. Mi is ez a környezet mostanság? Nos, az erdő, a mezőgazdasági területek, a természetvédelmi területek, illetve egyre inkább az ember lakóhelye is. Jogos érv, hogy ezen területek nagyját az ember vette el a vadtól. Azonban a területek használói e tényt sokszor kelletlenül ismerik el.
Persze lehet itt okoskodni, hogy mit csesztünk el, meg hogy kéne lennie, mi lett volna, ha, stb., de most ez a helyzet, ami évszázadok alatt alakult ki, és ezzel kell valamit kezdeni, így szerintem fölösleges is minden további szájkarate a témában. A vad élőhelye pedig el is vezet minket a második érvhez, mégpedig a vadkárhoz, amiről a legtöbben még nem is hallottak. Röviden vázolom: A vad igencsak szereti a mező- és erdőgazdasági terményeket, növénykultúrákat fogyasztani, amivel jelentős kárt okoz. A vad az állam tulajdona, de az általa okozott erdő- és mezőgazdasági kárt (ez tetemes összeg lehet, hektáronként akár milliós tétel) nem az állam fizeti ki, hanem a vadászatra jogosult, akit az állam kötelez az általa bérelt, vagy tulajdonolt föld szakszerű és fenntartható vadgazdálkodási kezelésére (a kárt szenvedett földterületről van szó esetünkben). Mivel a vadászatra jogosultnak bevételre van szüksége, hogy kifizethesse a rá kirótt, és a nem általa, hanem az állami tulajdonban álló vad által okozott mező- és erdőgazdasági kárt, ezért nem tehet mást, minthogy vadászatokat értékesít. Ebből van bevétele.
Itt jön a harmadik érv, ami nem más, mint a trófeavadászat jogosultsága. Ugyanis ebből tud csak pénzt csinálni a vadgazdálkodó. Jön egy gazdag ember, aki sok pénzt fizet egy szép trófeás vadért. A pénznek sokszor a java része a vadkárra megy el, a többi pedig a meglévő vadállomány nevelésére és a vele való gazdálkodásra. Fontos megjegyeznem, hogy ezen állatokat nem csak úgy lelövik, amikor épp felbukkannak, hanem évekig figyelik őket, gondozzák őket téli takarmánnyal, itatóhelyek, dagonyák létesítésével és lehetőleg a zavarás mellőzésével, mielőtt ítéletet mondanak felettük (erről is lesz még szó, azaz a vadászat gyakorlati folyamatáról, de most még szakmázunk egy kicsit). Ahhoz viszont, hogy az egyre magasabb vadkárt ki lehessen fizetni, nagyobb számú és jobb minőségű vadállomány kell, ami jobban eladható, nagyobb bevételt termel. A nagyobb állomány viszont több vadkárt jelent. Ez pedig egy ördögi kör, amiből a jelenlegi jogi helyzetben nehéz kilépni.
Most pedig essen szó a vadászatról, mint tevékenységről, illetve azokról, akik ezt művelik. Elmondható, hogy manapság rendkívül negatív a vadászat és a vadászok megítélése, mert „mindegyik köcsög, aki megöli szegény Bambit” (sajnos az erdészek megítélése is, „mert irtják az erdőt”, de erről később). Apropó Bambi: tudod, hogy ki írta? Nem, nem Walt Disney, ő csak kreált egy aranyos rajzfilmet belőle, ahol az őzből szarvas lesz, ha felnő. (Nem, az őz nem a szarvas nőstény egyede, vagy a kicsinye. Két külön fajba tartoznak. Az említett tévhitet nagyrészt a rajzfilmnek köszönhetjük.) A Bambit Felix Salten írta, az ő regényéből készült a film. Ő vadászember volt. Csakúgy, mint nagyszerű magyar írónk Fekete István, aki a Vukot, a Tüskevárat és még számtalan fantasztikus művet adott nekünk. A legtöbben azon művekből ismerik a vadászatot, ahol az ember gonosz, és válogatás nélkül gyilkol. Ugyanez jelenik meg a médiában, a dokumentumfilmekben, és a legtöbb, a nagyközönségnek szóló „alkotásban”. Ez nem segíti a reális kép kialakítását, illetve a sokszor alaptalan rossz hírnév átalakítását sem.
Most pedig térjünk rá az ölésre, hogy lásd, miért választottam ezt a címet azon túl, hogy figyelemfelkeltő és megosztó, így remélem, hogy minél több ember elolvassa.
Bizony, a hírek igazak, a vadászok ölnek. Az erdészek is (ők főleg növényeket). De van egy rossz hírem: nem csak ők, a „velejéig romlott, elfajzott korcsok” (ahogy sokan mondják róluk azonnali kiirtásukat követelve), hanem minden élőlény. Az Öregisten így alkotta meg a világot. Élő csak élőből lehet, és ahhoz, hogy az élet fennmaradjon, a természet részei, az élőlények egymásból, egymással táplálkoznak. Ha ez nem így lenne, akkor az Isten nem teremtett volna sem növényevőket, sem ragadozókat. Az ember pedig a természet része (bármennyire is nem tekinti magát annak), így ő sem tehet mást, így kell élnie. Ha ezt nem tudod elfogadni, akkor nem vagy erre a bolygóra, ebbe a rendszerbe való.
Tagadhatod, hogy te nem is ölsz soha, de nem hiszek neked.
Mindjárt meglátod, miért. Ezért írtam fentebb, hogy milyen vicces kifejezés az, hogy „kimegy a természetbe”. A természet mindig körülötted van, a legnagyobb betondzsungelben is. Nem szakadhatsz ki a törvényeiből.
Amikor egy vadász elveszi egy állat életét, akkor az állat meghozott áldozatát (azt, hogy az életét adta) megtiszteli többféleképpen, részben azzal, hogy lehetőleg minden részét felhasználja a testének. Ételként, használati tárgyként és egyéb formákban. Erre sokan azt mondják, hogy persze, ez csak a múltban volt így, meg még esetleg a „primitív” népeknél van jelen, de ez nem igaz. Sokan csinálják így ma is, nálunk, Magyarországon is. A legtöbben ritkán emelik fel a puskát, és akkor is jó indokkal teszik. A vad tiszteletadásának számos egyéb formája ismert (ennek legszéleskörűbb hagyománya éppen itt, Közép-Európában van), ha érdekel, nyiss ki egy vadászújságot, vagy keress rá a neten (a Google a barátod, keresőszó: vadászhagyományok).
Bizony, a legtöbben lelkiismeretfurdalást és bűntudatot is éreznek, miután elvettek egy életet, de hajtja őket az emberben lévő ősi ösztön. Hogy ez honnan jön? Kérlek, állj fel, menj ki a tükör elé, nézz bele és mondd el, mit látsz a nyelveden, meg a protkókon, töméseken kívül? A zápfogaidat ott hátul. Ezek gumós zápfogak, ami arról árulkodik, hogy az ember mindenevő, tehát a Teremtő (vagy ha abban hiszel, akkor az evolúció) részben húsevésre szánta. Innen a vadászösztön az emberben.
Sokan közülünk élnek is a húsevés lehetőségével: elmennek a henteshez, vesznek valami húst, otthon megfőzik és megeszik, anélkül, hogy elgondolkodnának azon, hogy vajon a hús hogyan kerül a boltba (közben pedig fröcsögve kommentelnek a köcsög vadászokról, mert azok mind gyilkosok, és ki kéne irtani őket; a kiirtásról szintén később). Elmondom neked, hogy a legtöbb esetben a bolti hús honnan jön: egy telepről, ahol ezrével vegetálnak a levágásra szánt állatok. Néhány hetet, vagy hónapot élnek, napot, szelet, földet, füvet, szabadságot, sőt, normális mozgásteret sohasem látnak, aztán „humánusan” megölik őket, hogy szépen csomagolva a boltba, majd az asztalodra kerüljenek. Ezt nevezem én igazi holokausztnak, ami nap-nap után zajlik. Folyamatosan. Évtizedek óta. Te pedig bűntudat nélkül bemész a boltba, és megveszed az így előállított kaját. De te nem ölsz. Nos, egyszerűen szólva: nem a faszt.
Lehet, hogy nem te taglózod le a marhát, de miattad nyomorítják meg rövid életét, és miattad ölik meg. Amíg te megveszed, lesz kereslet. Amíg lesz kereslet, addig pedig ez az őrület folytatódni fog. Örökké. Kérdem én, ki a nagyobb köcsög? A vadászember, aki bűntudattal és önkezével tisztességesen öl, vagy a fogyasztó, aki miatt élőlények millióit tartják és ölik le nap, mint nap borzalmas körülmények között.
Szerintem jobb egy szép szabad élet, és utána egy gyors halál, mint egy rövid, szenvedéssel teli élet és utána egy borzalmas halál. Sokan ezért lettek vegetariánusok. Meg is tudom őket érteni. De sajnos számukra is rossz hírem van: a növények is élnek, éreznek és ahhoz, hogy étel legyen belőlük, meg kell ölni őket. Csak mivel kevésbé hasonlítanak ránk, kisebb a bűntudat az ölés miatt. Sőt, nem is tekintjük ölésnek egy növény elpusztítását. Pedig az. Egy élet elvétele. Gondolj erre akkor, amikor legközelebb a füvet tépkeded beszélgetés közben, vagy legyomirtózod a kertet, mert milyen csúnya már a gaz a járólapok között.
Milyen érdekes, hogy ha egy dámbika fekszik a terítéken, akkor rengetegen felhördülnek, hogy köcsög gyilkos vadászok, aztán a következő mozdulattal lecsapják a szúnyogot a kezükön, ami épp a vérüket szívja. Az csak egy kellemetlen parazita. Nos, az is egy élőlény. Isten teremtménye. Isten nem teremtett jó, vagy rossz élőlényeket. (Vagy, ha úgy jobban tetszik, az evolúció nem eredményezett felesleges dolgokat, hiszen a bőszen hirdetett tanai szerint minden eltűnik, ami az lenne.)
Ezen kategóriák emberi alkotások. Mindennek megvan a helye a teremtett világban. A szúnyognak is. Ezen túlmenően pedig él és érez. Majd meghal, mert lecsaptad. Te ölöd meg. Az igazság az, hogy naponta ölsz meg élőlényeket önkezeddel, vagy ölik meg őket mások a létfenntatásod, vagy a kényelmed miatt. Belül te is érzed, hogy ez igaz. Csak a nyugati világ már eltompított. Elszakított a gyökereidtől és a természettől. Részben ezért az a címe az írásomnak, ami.
Te sem vagy jobb az általad fikázottaknál, csak ennek nem vagy tudatában. Ezt „jótékonyan” eltakarják előled. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy te hoztad létre ezt a romlott világot, és te vagy a gonosz. Egyszerűen ebbe születtél. Ahogy én is. Ahogy a vadászok is. De fontos, hogy tájékozódj, és járj nyitott szemmel a világban. Nem az a valóság, amit mutatnak neked. De erről később.
Ide kívánkoznak még Sánta Őz sziú sámán szavai, melyeket már sokszor idéztek:
“Azt hiszem, a fehér ember úgy fél attól a világtól, amelyet alkotott magának, hogy se látni, se érezni, se szagolni nem akarja. Ha az arcodba csapódik az eső vagy a hó, ha a jeges szél megdermesztett és most a füstölgő tűz mellett felmelegszel, ha a forró gőzfürdőből kijövet a hideg folyóba veted magad – akkor érzed, hogy élsz, de ti ezt az érzést már nem igénylitek. Skatulyákban éltek, kizártátok belőlük a nyár melegét és a tél fagyát, testeteknek nincs többé illata, Hi-Fi-lármával tele a fületek, ahelyett, hogy a természet neszeire figyelnétek, színészeket bámultok a tévében, akik nem létező élményekben részesítenek, mivel valódi, saját élményeitek már rég nincsenek, eszitek az ízetlen ételeket – hát így éltek ti. És ez nem jó.
(…)
Az étellel, amit esztek, ugyanúgy bántok, mint a testetekkel. Megfosztjátok természetes részeitől, ízétől, illatától, nyersségétől, hogy aztán mesterséges színt, mesterséges ízeket kapjon.
(…)
Nagyon megnehezítettétek, hogy helyesen, belülről éljük át a természetet, hogy részei lehessünk… Nem csak a földet, a sziklákat, az ásványokat tettétek tönkre, vagyis azokat a dolgokat, amelyeket ti “holt”-nak neveztek, pedig nagyon is elevenek; megváltoztattátok az állatokat is, melyek az ember hozzátartozói, a Nagy Szellem részei, olyan félelmetesen megváltoztattátok őket, hogy felismerhetetlenek lettek. Vannak farmok, ahol a csirkét a mellehúsáért tenyésztik. Azokat az állatokat alacsony ketrecekben tartják, folytonos tolongásban, mert ettől természetellenesen kifejlődnek a mellizmaik. A ketrecekben állandó nyugtató, álmosító, halk zene szól. Egyetlen hangos szó, és a csirkék bediliznek, nekirepülnek a rácsoknak és összetörik magukat. Ha egy madárnak szüntelenül görnyedt gerinccel kell élnie, természetellenessé, őrültté, gonosszá válik. Így van ez az emberekkel is. Ez az, amiért öngólt rúgtatok.
(…)
A madárra semmi szükség. Nincs bátorságotok tisztességesen megölni – levágni a fejét, lefosztani a tollát, kibelezni – nem, mindehhez semmi kedvetek. Így aztán csinos kis műanyag zacskóban kerül elétek, feldarabolva, konyhakészen, íze nincs, de bűntudat se jár vele… A ti felfogásotok szerint a háború is – ültök a repülőgépben, magasan a felhők felett, megnyomtok egy gombot, ledobjátok a bombákat, és nem nézitek meg, mi történik a felhők alatt – szagtalan, bűntelen és steril. Osztogatjátok, adjátok és veszitek a halált. Az összes dezodorotokkal együtt haláltól bűzlötök, de féltek a halál valóságától; nem mertek szembenézni vele. A halált is sterilizáltátok, suba alá került, megfosztottátok méltóságától. Mi indiánok azonban gondolunk a halálra. Én is. A mai nap például kitűnő lenne meghalni – nincsen sem nagy hőség, sem túl hideg. Jó nap arra, hogy egy szerencsés ember elérjen útja végére. Egy boldog ember, akinek sok a barátja. Másmilyen napok nem olyan jók. Azok önző, magányos embereknek valók, akiknek keserves dolog itt hagyni ezt a földet. De úgy gondolom, a fehérek ebből a szempontból alighanem minden napot rossznak tartanak.”
(Sánta Őz, a sziú indián sámán c.könyvből)
Hadd osszak még meg veled egy gondolatot a vadászatról, aztán pedig más vizekre evezünk. Sokan felróják a vadászoknak, hogy milyen már az, hogy kimész a távcsöves puskával, és lelövöd a vadat, aki nem tud védekezni. Az a helyzet, hogy tévedsz. Nagyon is tud. Csak nem úgy, hogy visszalő. Benne él a teremtett világban, ismeri az erdő minden zugát, fantasztikus érzékszervei vannak, és ezzel védi életét. Nagyon nehéz ebbe a rendszerbe kívülálló emberként „belépni” és túljárni a vad eszén, érzékein. Ez, illetve a természethez való tartozás ősi igénye mozgatja a legtöbb vadászt. Ez a vágy olvasható szemléletesen a Sánta Őz idézet első soraiban, vagy bármelyik vadászirodalmi alkotásban. Olvass el egyet. Fekete Istvánt, Bársony Istvánt, Nadler Herbertet, Studinka Lászlót, stb. A Google a barátod (keresőszó: vadászírók). Távcsöves puskára pedig nem azért van szükség, hogy aránytalan legyen vad és vadász küzdelme. Egyszerűen ez a leggyorsabb, legkevesebb szenvedést okozó módja a vad elejtésének.
Persze vannak vadászok, akiket más mozgat. Alantas célok. De ők nemcsak vadásznak, hanem embernek is hitványak. Ilyen emberek pedig az élet minden területén vannak, nemcsak a vadászok között. Sajnos a vadászat esetén sokszor ők fürödnek a rivaldafényben, amit a nagyközönség lát. Róluk nem írok többet. Az ő hibáik miatt köpködnek a vadászokra. Mostanában úgy is ez folyik még a csapból is…
Utolsó „vadászos” gondolatként lássunk egy párhuzamot:
Sokan úgy tartják, hogy a sporthorgászat sokkal humánusabb, mint a vadászat, mert ott nem ölik meg a halat, hanem visszadobják. Nézzük meg, mi is történik a hal szemszögéből: békésen túrod a szutykos iszapot finom falatok után kutatva, majd hirtelen ráharapsz valami fincsire, amiből egy kurva nagy fémhorog áll ki, de persze ezt nem veszed észre. A horog átszúrja a szádat, majd megpróbálnak kirángatni vele az éltető vízből. Konkrétan haláltusát vívsz. Az életedért küzdesz. Ez tarthat akár órákon át is. Majd kihúznak. Megsimiznek, megpuszilnak, lefotóznak, és visszadobnak, hogy az egész pokol kezdődhessen elölről. (Persze, ez csak egy szaros hal, mindegy neki. Nem, rohadtul nem mindegy. Egy élőlény. Él, érez.)
A vadászat ezzel szemben a vad szemszögéből a következő: békésen zabálod a füvet, vagy Pista bácsi kukoricáját. Aztán meghalsz, anélkül, hogy észrevennéd. Sokszor a lövést sem hallja meg a vad. Sokszor meghallja, érez valami furát, aztán elhagyja az élet. Ha volt már traumatikus sérülésed, akkor tudod, hogy az ott és akkor nem fáj. Csak utána. De neki már nincs utána. Nem fáj semmi.
Szerinted melyik a humánusabb?
Most egy kicsit szeretnék „erdészkedni”, aztán szólnék még egyéb, a Facebook-os történet kapcsán felmerült gondolataimról.
Amikor egyetemre jártam, és valaki megtudta, hogy erdőmérnök-hallgató vagyok, általában az alábbi három reakció közül az egyik bukott ki beszélgetőtársamból:
1. De szép szakma, én is az akartam lenni. (Valóban az. De nem könnyű.)
2. Mit csinál egy erdőmérnök? (Mindjárt elmondom :))
3. Ó, folyamatosan irtják az erdőt, mire végzel, egy szál se marad.
Nos, az utolsót szeretném először tisztába tenni: való igaz, hogy a bolygón az ember általánosságban irtja az erdőket. De nem Európában, és főleg nem Magyarországon. Trianon után a csonkahon erdősültsége 12 % volt (azaz az ország 12 %-át borította erdő), mára viszont az erdészeknek hála meghaladtuk a 20 %-ot.
Hogy a francba lehet ez, ha közben irtják az erdőt?
Nos úgy, hogy tervezett, fenntartható erdőgazdálkodást folytatnak, és kevesebb fát termelnek ki évente, mint ami terem. Ami neked erdőirtásnak tűnik, az valójában egy néhány hektáros tarvágás egy nagyobb erdőség területén. A szakembereket pedig Mária Terézia óta a jó erkölcs mellett törvény is kötelezi, hogy a kitermelt erdőrészletet két éven belül felújítsák, azaz vagy magától nőnek rajta az ifjú facsemeték, a jövő erdeje, vagy az embernek kell beültetni a területet. Ezért egy tuskóktól meredező „füves” terület erdőirtásnak tűnhet, de az aljnövényzetben már ott vannak a jövő faóriásai, a jövő erdeje a talajhoz közel már alakul.
Csak te már nem éred meg, hogy úgy nézzen ki, mint egy köznapi értelemben vett erdő. De az unokád meg fogja. És remélhetőleg hálás lesz érte, hogy lesz neki egyre gyarapodó erdőterülete. (ha egyáltalán vállalsz gyereket.) Nos részben ezt csinálja egy erdőmérnök. A jövő erdeit. Másrészt pedig a múlt erdeit az ember rendelkezésére bocsátja. Azaz fákat termel, vagy termeltet ki. Azaz öl. Élő növényeket. Ám ezek újra ki fognak nőni a földbe került magokból. Ezért mondhatjuk, hogy a fa egy megújuló energiaforrás.
Miért kell az erdésznek ölnie?
A faanyagra való társadalmi igény miatt. A fát nem megesszük, hanem számtalan más módon használjuk fel. Hogyan? Nézzük meg egy fiktív napodat: fölkelsz a fakeretes ágyadból, elmész a budira, ahol fából készült WC-papírral törlöd ki a segged, majd leülsz a fa asztalodhoz reggelizni. Fakanállal kevered a reggeli rántottát. Elindulsz munkába. Leülsz a fa íróasztalodhoz. Átforgatsz hatszáz fából készült papíralapú nyomtatványt. Este pedig hazamész, és miután tüzifával befűtöttél a kandallóba, lefekszel a fakeretes ágyadba. Nézz körül most azonnal a környezetedben!
Hányféle fából készült tárgyat látsz? Mihez kezdenél ezek nélkül? Kezded már érteni, mennyire fontos a fa az életedben? Ezért nem mondhatod, hogy ne vágják ki a fákat. Vágják. Csak ültessenek újat, többet a helyükre.
Az erdő biológiai, ökológiai, társadalmi és egyéb szerepeiről most nem ejtenék szót, ezt mindenki kívülről fújja. De a nélkülözhetetlen gazdasági szerepét kevesen hangsúlyozzák.
Most pedig induljunk el egy kicsit szakmáktól elvonatkoztatva, és vizsgáljuk meg, hogy mi lehet a baj a világgal jelenleg, és miért reagálhat valaki úgy egy terítékfotóra, hogy kisgyerekes anyukák azonnali levadászását követeli fröcsögve. Meg skandálja, hogy irtsuk ki a vadászokat! Az erdészek irtják az erdőt, inkább őket kellene irtani! Érdekes gondolat ez a „kiirtani”. A legtöbb természethez közel élő embernek esze ágában sincs semmit kiirtani. Tudják, hogy mindennek helye van a teremtésben, és okkal van a világon.
Az urbanizált gondolkodású, profitorientált szemléletű embernek pedig az „…irtó” a mantrája.
Gyomirtó, rovarirtó, stb. Azaz, van egy számára károsnak vélt faj, élőlény, csoport, stb., ami számára vélt, vagy valós problémát okoz és azt minden tagjával együtt írmagostul ki akarja irtani, hogy megszüntesse a problémát. Kérdem én, hogy a faszba jössz te ehhez, hogy beleszólj a teremtésbe? Mi vagy te, Isten? Egy nagy lószart. Te ugyanúgy része vagy a természetnek, akár akarod, akár nem. Ahhoz, hogy élhess, ölnöd (vagy öletned) kell naponta, de nem irthatsz ki semmit a világból, bármilyen érdek vezéreljen is! Pedig ma ilyen a közgondolkodás.
Sőt, a múltban is találunk számtalan példát erre. Miért kell bármit azonnal írmagostul kiirtani? Azért, mert káros, vágják rá egyből. Nos, nem káros, csak nem tudod, hogy mi a szerepe. Pedig van neki. De ezt az ember már nem tudja, nem ismeri, és amit nem ismer, attól fél. A félelem pedig agressziót szül. Ez az agresszió pedig egyre inkább elhatalmasodik a világban. A közösségi hálón a kommentekben is. Persze könnyű ott személytelenül szájkaratézni, meg okoskodni. Van, akinek ez az egyetlen szórakozása, mert valós élete és kapcsolatai már nincsenek. (Érdemes megnézni FankaDeli egyik videóját erről a Youtube-on, magvas gondolatok hangzanak el benne. Aztán nézd meg a sorozat többi részét, és a klipjeit is, illetve hallgasd a zenéjét. Eszméletlen mély gondolatok vannak benne, amit mindenkinek érdemes megfogadni. Vagy legalább elgondolkodni a mondandóján.)
Szóval szájkarate és okoskodás.
Ezzel azért érdekes így hirtelen élőben szembesülni. Megosztom egyik este szokás szerint a szakmai hírt, majd egy-két nappal később megindul a „hozzáértők” által indított szarlavina. Emberek esnek egymásnak olyan dolgokról veszekedve, amiről fingjuk sincs, mert még egy nyamvadt őzet sem láttak, csak az állatkertben, vagy a vonatablakból, de nagyon okosak, és szajkózzák a TV-ben hallott baromságokat („biztos hogy igaz, hisz bemondta a TV; a Discovery-n láttam; a Híradóban volt; stb.).
Ez ma sajnos az élet minden területén igaz, legyen az bármilyen szakma, politika, gazdaság, vallás, stb. Aztán megy a fröcsögés. Sajnos sokszor élőben is. Vagy élőben lapít, mint szar a fűben, aztán kommentben meg acsarkodik, mit kutyák a konc fölött. A kérdés csak az, hogy mi ez a konc? Fontos egyáltalán? Melyik az igazi személyisége? Az azonnal kiirtós, vagy a lapítós? Élőben miért nem olyan kemény, mint a Facebookon? Aztán lehet mondani, hogy ezek csak szavak, meg személytelen az egész a nevek, meg a profilképek ellenére, úgyhogy nem is durva ez. A faszt nem. Tudod, hogy milyen szinten lehet valakit bántani kizárólag verbálisan?
Egy jó tanács a szájkaratésoknak, mielőtt telefröcsögnék bárki oldalát: mindenről lehet véleményed, de nem muszáj mindig közhírré tenni. Másképp fogalmazva: „A vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra.” A Facebookon talált random poszt alá csak úgy odaírni a véleményedet, anélkül, hogy személyesen kötődnél az adott dologhoz, vagy személyhez, szerintem egyébként is teljesen felesleges, és egy bizonyos értelmi szint alatt csak az egymás kinyírására felszólító parttalan fostengerbe torkollik.
Ha valamihez nem értesz, attól még lehet róla elképzelésed. Csak az általában más, mint a valóság, ezért, mielőtt acsarkodni kezdesz, inkább kérdezz meg olyanokat, akik látták már azt az adott dolgot élőben. Kérdezni mindig jobb, mint ugatni. Szerintem. De ez is csak egy vélemény 
.
Végezetül néhány szó az eltorzított világról: kérlek, hogy egyszer X-Faktor vagy Barátok közt helyett nézd meg az egyik Kassai Lajos lovasíjásszal készült riportfilmet. Kicsit hosszú, de rendkívül tanulságos, és garantálom, hogy fel fog tölteni pozitív érzelmekkel.
Van benne egy érdekes hasonlat a másolt videokazettákról a nyolcvanas évek végén. Szerintem ennél jobban nem lehet összefoglalni a mai világ bajait: a hibás világképek megteremtése viszi romlásba az embert és vele együtt mindent, ami ma pusztul. Persze ahogyan te, úgy én és mindenki más is a környezetünkben ebbe a világba született. De ez egy nagy kamu. Hibásan látunk mindent. Többek között a halált is. Ezt a vadászat, vagy a most aktuális halottak napja kapcsán nagyon jól látni. A halál nem az élet vége, hanem az élet körforgásának része. Egy állomás. Valaminek a vége, és valami új kezdete. Be kell vallanom neked, hogy én hiszek a lélekvándorlásban. Talán még közvetett bizonyítékom is van rá. Hogy mi az? Nos, a teremtett világban minden folyton körforgásban van. Anyag, energia, minden. Miért ne lenne a lélek is, ami szintén a teremtés része, a teremtett világ pedig önhasonló rendszerek összessége.
A lélekvándorlást egyébként a nyugat egyre kisebb részétől eltekintve a legtöbb hívet számláló világvallás és világnézeti rendszer vallja. Nos, nekem így könnyebb a világot szemlélnem. A halál így egyből nem olyan rémisztő. De ha nincs is lélekvándorlás, és mindennek, mindenkinek csak egy élete van, akkor is minden meghal egyszer. Ez tuti. Erre a statisztika 100 %-os.
Szerintem sokkal fontosabb az, hogy hogyan élsz, mint az, hogy hogyan és mikor halsz meg.
Az ideje mindennek és mindenkinek véges, ezért azt éltében kell kihasználni. Éltében kell az öreg rokont szeretni és tisztelni, elmondani neki, hogy milyen fontos neked, nem pedig bedugni egy otthonba, mert esetleg nyűg az ápolása, aztán amikor meghal, akkor tonnaszám hordani a sírra a virágot, mert jaj de nagyon hiányzik és bárcsak itt lenne. De már nincs itt. Mellesleg, a virág, amit megveszel, majd három nap múlva kidobod a kukába, szintén egy élőlény. Él, érez, majd pedig meghal, hogy egy sírt díszítsen pár napig. Nem durva ez egy kicsit? (Ne gyere nekem azzal, hogy az csak egy virág. A tudomány és az összes vallás is élőnek, érzőnek tekinti, tehát valószínűleg az is.) Tessék, már megint öltél .
Köszönöm, hogy eddig kitartottál velem, és végigolvastad ezt az írást. Sajnálom, ha túl vulgáris voltam, vagy megbántottalak valamivel. De ezt most nagyon el kellett mesélnem neked. A fentiek persze csak az én meglátásomat tükrözik a jelenlegi lelki és szellemi fejlődési fokomon. Most így látok bizonyos dolgokat. Lehet, hogy holnap már másképp. Ám a célom ezzel az írással az volt, hogy gondolkodásra késztesselek, nem pedig az, hogy picsogjak, vagy teleöntsem a netet a szarságaimmal. Ha csak te gondolkodsz el a leírtakon egy kicsit és senki más, aki ezt elolvasta, akkor már megérte leírnom .
Arra kérlek, hogy járj nyitott szemmel, keresd az igazságot, gondolkozz, mielőtt beszélsz, és/vagy cselekszel, és legfőképp ne ítélj el másokat, mert nem tudhatod, hogy ők épp az útjuk milyen szakaszán vannak, honnan jöttek, hová mennek, és mi a céljuk illetve szerepük ebben az életben.
Áldás kísérjen téged!
Hasulyó Péter
2016. 10. 31.
Utóirat: Amióta megjelent a bejegyzés, egyre több pozitív hozzászólás érkezik, aminek nagyon örülök (olvasd el kérlek a kommenteket is alább). Viszont többen kifogásolták, hogy indulatos vagyok és trágár kifejezéseket használok benne. Nos, valóban indulatosnak tűnök, és vannak kevésbé szalonképes szavak is a sorok között. De ennek oka van. A bejegyzést három nap elmélkedés előzte meg, melynek során arról is meg kellett győznöm magam, hogy egyáltalán érdemes a gép elé leülnöm és leírnom, amit gondolok. Nem hirtelen felindult érzelmi reakció, hanem tudatos választás eredménye a megfogalmazás és a használt kifejezések is. Miért? Azért, mert sajnos manapság olyan a világ, hogy könnyebben átlépi valami az emberek ingerküszöbét, ha érzelmeket, indulatokat kelt, ha “kiveri a biztosítékot”. Sajnálom, hogy ez így van, de erre van igény. Része a mindennapjainknak. Ezért írtam ilyen formában és stílusban. Szeretném, ha az üzenet minél több emberhez eljutna, és ha vulgaritás kell hozzá, vagy egyéb megosztó dolog (például a címet is ezért választottam), akkor azt használni fogom. Ez egy facebook bejegyzés, nem pedig irodalmi pályázat. Szerintem valakinek, valakiknek a kiirtására felszólítani sokkal durvább, mint egy trágár kifejezés. Kérlek, ennek tudatában szemléld a fenti írást.
