Az Egy a Természettel központi helyszínén a 20 napból nagyjából 10-et töltöttem. Volt mikor dolgoztam a Magyar Vadászíjász Egyesület standjain, volt mikor egyedül bóklásztam, igyekezvén mindent megtekinteni, és vittem a családot is. A lányomat kétszer is kellett. Ennek, valamint a solymászokkal, elöltöltősökkel való jó viszonynak köszönhetően
kicsit beleláthattam az előkészületi munkálatokba is, közvetlen kapcsolatba kerülhettem az odalátogatókkal, és nem utolsó sorban megtekinthettem a kiállítást egyszerű látogatóként is.
Elolvastam a Nimród Hírlevélben Semjén úr nyitóbeszédét (sajnos élőben nem volt módom meghallgatni), Kovács Zoltán interjúját, és meghallgattam e két úr “záróbulin”, privát körben elhangzott köszönőbeszédét. Mindezt meg akartam várni, mielőtt véleményt írok a kiállításról. Szóval…
Kezdjük a költségekkel, ami az egyik legnagyobb félreértést okozza ebben az országban. “Elköltöttek 70 milliárdot Semjén lázálmára”. Valóban, a kiállítás mögött Semjén Zsolt (is) áll, de egyrészt nem ő rakta össze ezt a két kezével, hanem mintegy 5000 ember dolgozott stresszben, vért izzadva, időt, energiát nem kímélve, hogy ez a kiállítás megvalósuljon. A rendezvény keretében lezajlott 1500 programelem afféle “szőnyegbombázás” (sic!) volt azzal a céllal, hogy kiváltsa a “hűha-érzést” az emberekből.
Aki elment és megnézte az eseményt, ennek az 5000 embernek a munkáját becsüli, vagy ítéli meg,
és nem Semjén Zsoltnak imponál, ahogy ’71-ben sem Kádár János miatt mentek el az emberek. Legyen bármilyen is ez a Semjén, elvitathatatlan tőle, hogy a magyar vadászok nagyon sokat köszönhetnek neki. Ez a világkiállítás sem azért jött létre, mert “Zsótinak volt egy lázálma”, hanem azért, mert a 71-es ugyanilyen, rendkívül jótékony hatással volt a vadászatra, a vadgazdálkodásra, a vadászat általános megítélésére, a nemzetközi kapcsolatokra (nem csak vadász kapcsolatokra), és közvetve a gazdaságra is. A vadászat közmegítélése ma is hagy kívánnivalót maga után, tán még rosszabb, mint ’71-ben volt, így e vadászati és természeti kiállítás deklarált célja a vadászat megismertetése, a természet közelebb hozása lett az átlagemberhez. De erre még visszatérünk…
Ott tartottunk, hogy 70 milliárd. Ezt az összeget úgy nézzük, hogy az Egy a Természettel nem most nyitott meg szeptemberben, hanem több mint 2,5 éve szervezik, és az előrendezvények országszerte már 1,5-2 éve tartottak. Múzeumi kiállítások, programok, vadásznapok, versenyek. Vagyis nem erre a 20-napos kiállítási főidőszakra ment el az összes pénz. Legfőképpen, hogy a 70 milliárdból kb. 55 milliárdot a Hungexpo területének szinte teljes átépítésére költött el a kormány. Olyan épületek nőttek ki a földből az egykori BNV területén, hogy csak ámulhat az odalágotató.
Bárki bármit mond, erre szükség volt, ugyanis a Hungexpo a fasorban sem volt az európai nagyvárosok vásárterületeihez képest. A hatalmas konferenciaközpont révén az ország olyan többszáz- vagy akár ezerfős nemzetközi konferenciákat tud fogadni, amilyeneket eddig – infrastruktúra hiányában – nem tudott. Márpedig erre igény van, számítások szerint évi 200 orvosi, gazdasági, üzleti konferencia fog ide jönni, akik eddig csak Bécsbe vagy Párizsba tudtak menni. Lett továbbá egy nagyon modern fogadóépület, erre is szükség volt, (önmagában is tud kisebb rendezvényeket fogadni, nem csak a látogatókat), lettek új pavilonok, vagy épp a régieket újították fel, ami szintén időszerű volt már.
Kár, hogy a Hungexpót övező úthálózat kimaradt a buliból, mert az is katasztrofális állapotban van.
A lényeg, hogy a kiállítási helyszín felújítását nem illik hozzászámolni egy kiállítás költségeihez, hiszen ezt további kiállítások, rendezvények és konferenciák is élvezni fogják évtizedeken át. Vagy akkor számoljuk hozzá a jövőbeni rendezvények költségeihez is. Ha már itt tartunk, a felújítás után az Eucharisztikus Konferenciának adott először helyet, de valahogy sehol nem hangzott el, hogy a pápának, esetleg a keresztény egyháznak költöttek volna el 55 milliárdot.
Maradt tehát uszkve 17 milliárd forint a hírek szerint, amit “elszórtak” erre a kiállításra. Csakhogy ezt sem erre a 20 napra csengettek ki kizárólag, hanem az elmúlt 2 év különféle rendezvényeire, felújításaira, szponzorációkra, támogatásokra is, arra az 1500 programelemre, ami a kiállítást kísérte. Hogy csak néhány példát említsek: vadásznapok, fegyverkiállítások, versenyek országszerte. Meg a 20 nap alatt lezajló kismillió rendezvényre, úgymint konceretek, egyéb műveszeti kiállítások. Leforgattak egy csomó filmet, és itt nem csak a Kittenberger életét bemutató egészestés filmre gondolok Bodrogi Gyula főszereplésével, és nem csak a rendkívül igényes, nemzeti parkokat bemutató természetfilmre. Hanem az összes többire, ugyanis forgott bemutatófilm az íjászatról, solymászatról, elöltöltő fegyveres vadászatról és agarászatról. A Központi Magyar Csarnokban lévő boxokban látható minden jelentősebb hazai vadfajról külön forgattak bemutatófilmet a gímszarvastól a szajkóig, ahogy rövidfilmeket vetítenek a halászati csarnokban is. Készült rövidfilm neves vadászainkról, sőt egy rövid sztorit is leforgattak a Hunorról és Magyarról, amint kergetik a csodaszarvast. Rövid filmecske, kicsit amolyan se füle se farka, ellenben a kivitelezése profi, látszik hogy hozzáértő filmes stáb készítette. Mindezeken rengeteg ember dolgozott, stábok, szereplők, kiszolgálócsapat, rengeteg helyszínen, rengeteg utazással. Aztán kiállításon látható volt több mint 2100 felajánlott (kölcsönadott, szelektált, megjelölt, oda-vissza szállított) trófea, és megannyi egészalakos állatpreparátum, melyek jelentős része erre a kiállításra készült a legjobb hazai preparátorok keze munkája által (lásd Horváth Helga, Piros Edit például). Aki vadászik, tudja, hogy mennyibe kerül egy egész alakos állatpreparátum (akár 1 millió Ft is lehet)…amiből itt több mint száz található. Nomeg rengeteg szobor, installáció, dioráma. Megannyi ember dolgozott a kiállítási standokon is nap mint nap, vadászok, szakemberek, koordinátorok, kurátorok, hostessek, biztonsági őrök, takarítószemélyézet, szakácsok. Ők mind a világkiállítás büdzséjéből kapják a fizetésüket, az ellátásukat, útiköltségüket, vagy akár szállásukat. Ezen kívül kiadtak nem egy könyvet, sőt könyvsorozatot is, és még folytathatnánk napestig a sort a logisztikai költségekig bezárólag. Elég csak az agancskapura gondolni, amit 2 évig készített egy ötvenfős stáb, 3 “sondertransport” hozta a helyszínre, 50 tonnás daru mozgatta, és 2 hétig rakták össze, mire összeállt a bejárat előtt.
Nem szeretek nyilvánosan politizálni, már csak azért sem, mert sem kormánypárti nem vagyok, de olyan nagyon ellenzéki sem. Ahogy mindenben, itt is igyekszem objektív maradni. De ha valahol nem éreztem azt, hogy “itt masszív pénzeket nyúltak le”, az ez az eseménysorozat volt. Hiszem azt (a cikk elején említett tapasztalataim tükrében), hogy ilyen monumentális eseményt nem lehetett kevesebből kihozni.
Hogy nem kellett volna mindezt a Covid alatt? Ezt elismerem.
Én is úgy éreztem még tavasszal, hogy bármennyire is jó lesz ez az esemény, nagyon rosszkor kerül megrendezésre, de azt is láttam, hogy olyan irdatlan mennyiségű munkát és pénzt fektettek már bele a Covid érkezéséig, hogy nagyobb bukta lett volna (anyagilag) lemondani, mint megtartani. A szerencse végül talán mellénk állt, és – egyelőre legalábbis – a kiállítás miatt nem szabadult el a járványügyi pokol. Azért a legtöbb odalátogató szerintem be volt már oltva, talán ez is bátorította a szervezőket, hogy nem lesz nagy baj. De mindenképpen lutri volt, ez lássuk be.
Az, hogy nem lett igazi Világkiállítás, szerintem szintén a covidnak köszönhető. Sok ország nem mert, vagy a szükséges karanténidőszak miatt nem tudott eleget tenni a meghívásnak.
A rendezvény leggyengébb pontja a Nemzetközi Pavilon volt, ami lehetett volna látványosabb is, sőt az kellett volna legyen a legnagyobb vonzerő,
ahol vadászok és nem vadászok egyaránt betekintést nyerhetnek abba, hogy a világ más tájain kik, hogyan és miért vadásznak. Nem az a cél egy ilyen pavilonban, hogy vadászturisztikai szerződések, megrendelések köttessenek, hanem egy kitekintés kéne legyen a nagyvilágra, és népszerűsítés az egyes országoknak. Hogy ezt a covid, vagy a modern világ közönye húzta-e keresztül, azt nem tudni.
A többi pavilonba nem igazán tudok belekötni, alapvetően mindegyik igényes és remek volt. Egyedül a vadászíjászat volt az, amit én másképp csináltam volna, és mint kiderült az ott résztvevők is. A Hagyományos Vadászati Módok pavilont alapvetően történészek és muzeológusok tervezték és építették, ami látszott is rajta. Sok szép ereklye, sok történelem, csak éppen az nem jött le belőle, hogy ma, a 21. században hogyan vadásznak íjjal, miért egyre vonzóbb alternatíva a mai modern vadászoknak a vadászíjászat, miért elfogadhatóbb a laikusok számára, és miért óriási lehetőség a fiataloknak, az utánpótlásnak. Hogy milyen élményeket nyújt eggyé olvadni a természettel, 10-20 méterről megtapasztalni a vad közelségét, hallani a szuszogását, érezni a szagát. Milyen egy lessátorból figyelni, milyen felmászni a fára egy mászólessel, milyen álcaruhában leülni egy bokor tövébe, meg persze azt, hogy milyen ereje és hatékonysága van egy mai modern csigásíjnak és karbonvesszőnek, hogy milyen távot mérni, vagy akár becsülni, aztán céltóztüskét választani. Történelem volt, ellenben kortárs praktikum nem annyira. Nosztalgia igen, vonzerő kevésbé. Annak ellenére, hogy nagyon sokan lőttek íjjal ebben a pavilonban, szerintem nem sok embernek jött meg a kedve a vadászíjászathoz ettől. Annak a pártucatnyi érdeklődőnek, akivel lehetőségem volt erről face-to-face beszélgetni, én ezeket megpedzegettem, de az édeskevés volt 500ezer látogatóhoz képest.
A másik fájó pont számomra ezen a kiállításon – szerény véleményem szerint – már súlyosabb probéma volt.
A rendezvény kimondott célja az volt, hogy az átlagemberhez közelebb hozza a vadászatot, elfogadtassa a természet törvényeit, megismertesse annak működését. Voltak szép állatok, volt rengeteg trófea, voltak szép puskák és voltak rövidfilmek. Ezek megmutatták a természet szépségét, a vadászat csecsebecséit, kultuszát, vagy épp azt, hogy a vadászat az emberrel egyidős, örökölt tevékenység. Ám a vadászat szenvedélyének, és szükségességének, a hétköznapi miértjének bemutatása nem biztos, hogy megvalósult. Még az a bizonyos őseinktől örökölt szenvedély bemutatása sem, lévén, hogy nem elég csak elmondani, hogy örököltük, valahogy jó lett volna bemutatni azt is, hogy mit. Mi az a szenvedély, mi hajtja a mai vadászt, hogy hóban-fagyban, vagy 30 fokban szúnyogok közt is felkeljen hajnalban és kiüljön a lesre akkor is, ha nem lő semmit. Azt, hogy nem lő le mindent ami mozog, és azt hogy ugyanúgy gyönyörködik egy szarvasbikában, mint az, aki nem lőné le. Hogy mi sem lőjük mindig le. Ezt nehéz bemutatni és elmagyarázni, talán nem is lehet…. A Magyar Pavilonban vetített kisfilmekben érintették csak ezt az olyan interjúalanyok, mint Bodrogi Gyula. Eldugva egy kétszemélyes kis boxban.
Amit viszont lehetett volna és kellett volna, az a vadászat szükségességének bemutatása. Bevallom, nem voltam egy konferencián és előadáson sem. Ott bizonyára szépen elmondták a vadgazdálkodás lényegét, de ahogy én nem voltam (idő hiányában), úgy az egy napra odalátogató többszázezer ember sem valószínű, hogy beült meghallgatni egy vadgazdálkodási konferenciát. Így nem tudta meg, hogy milyen nagy volumenű vadállományunk van, és hogy miért szükséges azt kezelni. Hogy milyen mértékű vadkár keletkezik minden évben, hogy ennek milyen anyagi terhe van, és miképp lehet ezt kezelni. (Az Innovációs Showroomban egy aprócska standon ennek kiváló illusztrációját lehetett látni…na ott fordultak meg a legkevesebben.) Egy szó sem esett az ASP-ről például.
Szóval nem igazán volt kidomborítva, hogy nem csak a szenvedély miatt vadászunk, hanem azért is, mert vadászni kell. Hogy ez amolyan “kellemest a hasznossal” dolog végső soron. Ez valahogy nem volt kellőképpen bemutatva egy pavilonban sem, márpedig az átlag ember a szenvedéllyel nem biztos, hogy tud azonosulni, de kikezdhetetlen érvek hallatán a szükségességét talán elfogadja. Sőt el is fogadja. Ám általános tévhitekkel van tele a feje a laikusnak, azt gondolja, hogy a hivatásos vadász jó, a sportvadász meg rossz, mert az csak élvezetből öl. Na ezt az alapvetően téves, mégis rendkívüli módon elterjedt gondolatot kellett volna itt masszívan helyretenni. Én mindennennek (szenvedélynek, szükségességnek, az agrárium, az erdőgazdálkodás, a természetvédelem és a vadászat összhangjának) egy külön pavilont szántam volna szívem szerint. Ha már ez volt a deklarált cél, hogy a kiállítás ezeket helyretegye a fejekben.
Aztán ott a vadgasztronómia. Elképesztően ínycsiklandó kaják voltak a főfolyosón, de olyan kizsákmányoló árakon adtak olyan pofátlanul kicsi adagot, hogy az valami elképesztő. Nem hiszem, hogy sokan ettek vadburgert 3500 Ft-ért, ha mégis, azt nem olyan szájízzel, mint kellett volna. Nem volt egy nagy, központi étkezde, ahol korrekt árakon lehetett volna vadételeket enni, kóstolni… a kilónként párszáz forintos vadfelvásárlási árak korában.
Az Egy a Természettel kiállítás nagyon szép, nagyon monumentális és nagyon igényes volt, de az odalátogató laikus meglehet továbbra is azt fogja gondolni, hogy a vadászat egy szűk, gazdag kör mulatsága (hiszen mit mutattunk meg? Nemes elődöket, grófokat, aranyveretes Blaser puskát, high-tech hőkamerát és luxus-Defendert), ami köré költöttek némi ideát (“mindezt örököltük elődeinktől…Hunortól és Magyartól, aztán meg a grófoktól”), marhanagy feneket kerítenek neki (csináltunk egy parádét 17 milliárdért), és az a cél, hogy kapitális gímbikát tudjanak lőni (monumentális trófeakiállítás), és 2000 fácán feküdjön terítéken (történelmi és mai fotók a Magyar pavilonban).
Pedig a vadászat ennél sokkal, de sokkal több 68.000 magyar embernek.
