Szeptember van. Szinte minden másnap munka. Néha hallom, hogy bőgnek azok az idegesítő nagy dögök, akiket szívem szerint szétmarcangolnék, de azért ritka, hogy hallom őket. Mert hát, ha dolgozunk, az bizony zajjal és csörtetéssel jár. Másképp nem lehet csinálni. Olyankor kiürül a környék, csak mi vagyunk: a Főnök meg én. A Főnök ma nincs itthon. Pedig én mentem volna ma is a furcsa szagú óriások után.
Magasan jár a nap odakint, biztosan itthon maradok ma már. De hoppá, nyílik az ajtó! A Főnök az! Na, vajon mit fogunk ma csinálni? Nézzenek oda, a Főnök veszi a gúnyúját, és megy a varázsszekrényhez, ahol a nagyhangú bot rejtőzik! Amitől minden óriás eldől, akit felkutatok! Megyünk! Megyünk!!! Végre megyünk!
Alig vártam, hogy kiszállhassak az autóból, annyit utaztunk. Bármerre nézek, nem látok fát, minden irányba csak a végtelen, napsütötte, füves pusztaság. Itt kell dolgozni??? A félbevágott kosárlabdából a biztonság kedvéért még kortyolok egy kis vizet, addig a Főnök kiveszi a nagyhangú botot a kocsiból. Indulunk. Egy alacsony, köpcös ember mutatja az utat, be a nádasba. Nagy elánnal magyaráz… “itt állt, ide ment be, ott állt fel, arra futott, itt van vér…piros színű…húsvér”.
Bevetjük magunkat a nádasba, de alig megyünk két lépést, már érzem a szokásos szagot. A vér és az adrenalin szagát. Egy éve is éreztem. Magamon. Az egyik óriás úgy odabökött a fején lévő fegyverével, hogy menten kifeküdtem. Csak arra eszméltem, hogy eltűnt az erdő, hogy megváltoztak szagok, hogy emberek sürögtek-forogtak, rohantak, minden olyan furcsán világos volt, aztán megint elálmosodtam. Mire legközelebb felkeltem már éjszaka volt. Az oldalam veszettül fájt, de oda se tudtam nézni. Csak előre láttam, jobbra-balra minden fehér volt. Valami vacak volt a nyakamon, meg sem tudom mondani meddig, de borzasztóan utáltam! Azt mondták szerencsém volt, hogy túléltem, mert ebben nem sokan bíztak. De végre itt a Főnök, végre elmúltak a rossz érzések, és újra mehetünk a szagos óriások után.
Mostanra még elszántabban, mint valaha!
A köpcöst hátrahagyjuk, és ahogy törünk a nádasban, a vérszag hamar megszűnik. Nem marad más, csak a pánik, a fájdalom és a kétségbeesettség szaga. De az összetéveszthetetlen, pedig ez a nádas tele van mindenféle szaggal. Érzem a másik óriásét is, a fekete szőrösét, amit még szoktunk keresni, de a szag, amit most követek sokkal erősebb. Aztán megszűnik a nádas is. Kutyameleg van, és éget a nap! Viszem a Főnököt előre, át a pikéten, át az árkokon, róla már szakad a víz. Nekem csak a talpam izzad, a nyelvemről a nyál már elfogyott, de kit érdekel? Csak megyek az orrom után, ahogy szoktam. Egy olajfüzes, ritkás bokros rész következik, sosem lesz vége, de a szagot az óriás minden lépésén érzem. Végül újra beérünk a sűrűbe. Itt legalább néha árnyék van, de a meleg nem múlik. A Főnök nézeget valami levelet. Valami piros van rajta, még a szagát is érezni. Letörli az ujjával, majd int, hogy megyünk tovább. Iszonyatos meleg van, de nem érdekel. Való igaz, jó lenne inni, de itt nincs mit, és nincs miből. Beérünk egy erdős-bokros részre, már néha csillagokat látok, és szédülök, de egyre erősebb a pánik szaga a fűben! Ez mindent felülír! Itt kell lennie valahol az óriásnak! Biztosan tudom!
A Főnök elenged, ő már nem bírja a tempót. Ilyen melegben még bújkálni a bokrok, ágak közt, az már csak nekem megy, de nekem is alig. A szag egyre csak erősödik, amikor meglátom Őt! Bent áll a bokrok közt, a combján kidudorodik a hús, már köpik a legyek. Néz rám, majd egy szempillantás alatt három lábon bicegve, a fájdalommal küszködve próbál eltűnni a sűrűben. Az agyamat elborítja a támadási ösztön, ezek az óriások valahogy mindig ezt váltják ki belőlem, így utolsó erőmet összeszedve nekiiramodom, elégurok, ugatok, “állj meg teee, azanyád, most állj meg, de azonnal!” A pánik szaga most még erősebb, mint ma bármikor, igaz annyira mondom a magamét, hogy legtöbbször a számon veszem a levegőt. Körbeugrálom, ugatom, próbálok közel férkőzni hozzá. Nem engedek utat neki semerre! Aztán a hátam mögül megszólal a bot. Akkorát durran, hogy a madarak mind kirepülnek az erdőből. De az óriás nem dől el, pedig már nekiugranék, most azonnal megmarnám! Tovább állítom, majd újabb dördülés, és az erdő koronázatlan királya összerogy. Odaugranék egyből, hogy megtépjem, amiért így kifárasztott, de nem bírom. Erőtlen fogaim épp csak beleakaszkodnak a bőrébe, de újra csillagokat látok és kezd sötétülni a kép, majd én is eldőlök. A Fönök odajön, megdicsér, de már alig hallom, csak a simogatást érzem még valamennyire. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de megérkezett a köpcös ember is. Hozott vizet, próbálok belőle inni, de a fejemet is alig bírom már megemelni. Irtózatosan szomjas vagyok, de a nyelés is nehéz már. Amit nem ittam meg, azt a Főnök rámönti. Kisvártatva érkezik még egy ember. A Főnök ismerte. Ő is hozott vizet. A Főnök csak önti a számba, mossa a hátamat, a hasamat, a lábaimat, a talpamat dörzsöli. Mindhárman valami “hőgutát” emlegetnek. Sosem hallottam róla, de így már elviselhető, főleg árnyékban. Minden alkalommal, amikor történik valami, felpattannék, de nem bírok…a Főnök is rám szól, hogy maradjak nyugodtan. Az óriás itt fekszik mellettem, a köpcös kizsigereli. A pánik szaga elmúlt, újra a vér szagát érzem, de talán életemben először fordul elő, hogy egyáltalán nem érdekel. Csak kiterülve fekszem az árnyékban, és a lihegésen kívül más nem megy.
Mikor ketten húzzák ki az óriást az erdőből, már kezdek észhez térni, így bár támolyogva, árnyékot keresve, de kibotorkálok én is a kocsiig. Kemény meló volt ez. A Főnök nézi a kütyüjét, valami “háromezer métert” emleget. Jelentsen ez bármit is. Volt már keményebb is, de ezt is felírom az idegesítő nagy dögök számlájára, amit életem végéig vezetni fogok a fejemben. Persze mindezt már álmomban teszem, hazáig.
FRISSÍTÉS: Betyár, történetünk 7 éves főhőse az eset után alig pár héttel eltávozott az örök vadászmezőkre. Gazdájával egy nagy kant kerestek, Betyár meg is találta, de a disznó még élt, és megtámadta a kutyát. Egy szerencsétlen mozdulattal elvágta Betyár nyaki ütőerét, és a kutya a helyszínen kimúlt. Mindannyiunk nevében békességet kívánunk Betyárnak, őszinte részvétünket kívánjuk gazdájának, Kálmán Gyulának, és sok erőt, hogy egy mini-Betyárt újra ilyen remek kutyává neveljen.
Fotó: Facebook (szerző ismeretlen)
Borítókép: Pixabay
