Brakoner Csaba, a “Kisasszony és az éjjellátó” c. elbeszélés szerzőjének újabb remekműve kerül napvilágra.
Megrendülten álltam az első nagyvadam, egy vaddisznó kanocska elesett teste fölött. Kavarogtak bennem az érzések. A lábam remegése még nem csillapodott, és a vállaimat is didergő érzés járta át. Ez a gyomorból kiinduló borzongás már akkor bújkált bennem amikor mentorom meghívására végre egyedül vadászhattam. Mi több, cserkelhettem!
A zsákmány utáni vágyakozás, az egyedüllét, a saját puska érzése, a találkozás pillanata, majd a pillanat megmásíthatatlan sorsá való érése pedig legyűrhetetlen remegésként jelentkezett a testemben. A lövést nyilván hallotta Lacibáttyám, a leendő vadászösvényem állandó igazítója. Testem feletti uralmam még nem volt teljes. Vártam hát. Kibotorkáltam az előre megbeszélt szekérútra, ahova az “öreg” átláthatott a leséről, a távcsövével.
Valamennyi idő múltán, porozva állt meg mellettem a níva.
– Hallottam a becsapódást! Feltörted már?
– Még nem tudtam hozzányúlni…
– Helyes! Menjünk hozzá!
A vad újbóli megpillantása, ismét felerősítette a testem remegését. A kikívánkozó hála, köszönet, a perc nagyszerűsége, pedig gombócot gyúrt a torkomba. Sem szólni, sem mozdulni nem tudtam. A tarkómon szelíden csattanó nyakleves visszarángatott az életképes emberek világába.
Lacibáttyám mellém lépett. Kalapján töretet tartott.
– Gratulálok, fiam! Üdv a vadásznak!
A zsigerelést már korábban jól begyakoroltatták velem. Gyorsan és tisztán végeztem (a begombolt mandzsetta követelmény volt). A kötelező adminisztráció után megfogta a vállam.
– Holnap pedig eltakarodsz kalapot venni! A kalap nem csak arra való, hogy ne essen a fejedre az eső. Még csak nem is a töret miatt! Hanem, ha ideje van, le tudd venni! Ha pedig nincs hangod, legyen aki beszél…
Akkor még nem egészen értettem, mit akar ezzel az öreg. A kalap ötlete, viszont nagyon tetszett. Irány a vadászbolt!
Hosszas és alapos keresgélés után, megláttam!
– Őt kérem!
– Hányas méretben?
– Őt kérem! Ott legfelül…magában! Nem hányasat, Őt!
Fel sem tűnt, de már akkor megszemélyesítettem. Megvettem életem első és azóta is egyetlen kalapját!
– Na, ez a kalap olyan mint te!
– Passzol hozzád!
– Egészséggel használd! – mondták többen. Én pedig megtanultam használni.
Leselkedés közben már nem csak a számat tátottam el a jobb hallás érdekében, hanem a tarkó, csorgóra állított karimáját is felhajtottam. Ez aztán beidegződésként, majd babonaként rögzült. Ha sokáig nem akar kilépni a kívánt vad, a mai napig hátranyúlok, hogy a karima be van-e állítva. Ha nincs felhajtva, azaz csorgón van, rögtön felhajtom. Kevéske idő múltán pedig lám, ott a vad! Sokan azt gondolják, hogy egyébként is megjött volna. Erről azonban nem lehet megbizonyosodni, mert én bizony fölhajtom! Ahogyan vadászat végeztével vissza. Megtanultam tiszteletet adni, köszönni is a kalappal. Mert annak is sok módja van ám! Első vadjánál, lelkével küszködő vendéghez lépve, mellemre szorítom a fejfedőt. Tanácstalanságomban a tarkómra tolom. Gyors üdvözlésnél csak megemelem. A falu végi putrikhoz érve, a lakók felé csak ujjheggyel megbököm. Ez is köszönés, de egyben szelíd figyelmeztetés is. -Figyelek!
Jön is rá a válasz.
– Jó estét kívánjunk! Desokat kell magának dógozni! Má’ megint az erdőn?
Ilyenkor megfogom elől a karimát és beletörődve biccentek párat. Ugyan éjfélig haza akarok érni, de ezt nem kell másnak tudni. Ez meg így nem hazugság. Ilyenkor másnapra valahogy kevesebb a kerékpárnyom a sarangok és vetések körül. A kalap beszélt, és szavának eredménye van. Mondhatnék valamit persze kalap nélkül is, de az eredményhez hazudnom kellene. Ráadásul egyéb kérdésekbe is bele kellene bonyolódnom, amiből a szemfüles népség esetleg egészen mást sütne ki, mint azt a szándékaim kívánják.
De nem csak ilyenformán hasznos a kalap. Abból iszik a kutya, és azzal lehet gyengéd büntetésből megcsapni. Ha váratlan időben gombát, gyümölcsöt kapok, abba beleszedhetem. Akár kérhetek is vele. Továbbá éjszaka abban gyújtom meg a cigarettám és abban is füstölöm el. Úgy nem látszik a fénye. A lányom születésekkor tanácstalanul vakartam a fejem. Olyan hihetetlenül szépnek találtam, hogy nem tudtam felfedezni magam benne. Azután fejére illesztettem a tökfödőm.
– Tiszta apja! – húztam ki magam büszkén. Még az orra alá tartottam egy kilőtt hüvelyt. Nem fintorgott.
A következő csemetéimnél a kalap-próba már bevett rítusnak számított. Ugyanolyan eredménnyel. Szóval állandó bajtársam lett a kalap. Olyan sokszor kellett már levennem hol öröm, hol bánat okán, hogy amikor nincs a fejemen is elébb érte nyúlok s csak aztán keresem a hangom. Édesapám halálos ágya mellett álltam. Már nem érzékelte a földi világot, mégis mindenki tudott valami szépet, vagy meghatót mondani neki. Csak én álltam bénán azzal az ismerős gombóccal a torkomban, amit most az el nem mondott szavak és hiányzó ölelések gyúrtak oda. Azután a kezem elindult a fejem felé, a kalapért. Megkönnyebbültem. Én is tudok mondani valamit, ha csak a mellemen, lehajtott fejjel, rongyá gyűrt kalap erejéig is, de valamit! A szóvivőm, a bajtársam azonban nem volt a fejemen…
Ránéztem az erős testre, ami eddig édesapám hatalmas lelkét volt hivatott cipelni, és kitört belőlem a megszégyenítő zokogás.
“A kalap nem csak arra való, hogy ne essen a fejedre az eső. Hanem, ha ideje van, le tudd venni! Ha pedig nincs hangod, legyen aki beszél…”
Írta: Brakoner Csaba
Tetszett a történet? Olvasd el Csaba másik remekművét is!
