Egy szerelmespár…kézenfogva sétálnak kint a Sárrét közepe felé, szívják az e-cigit, eregetik a méteres “füst”-felhőket, meg fotózgatják magukat a naplementében. Ennyit látok a kocsiból, ahogy tartok a lesem irányába, és fortyog bennem a méreg. Mi az istennyilát keresnek ezek itt ilyenkor??? Fél óra múlva besötétedik! A kocsijukat nem látom közel s távol, ráadásul nem is kifelé, a város, esetleg a földutak felé sétálnak, hanem befelé, a nagy nádas irányába, ahonnan a disznókat várnám este. Amerre hamarosan út sem lesz a lábuk alatt…bár ők ezt még valószínűleg nem tudják. Észreveszik, hogy jövök, de félúton megállok. A lesem kint van a füves pusztaságon, a nagy nádas szélénél, a kocsit az utolsó bokornál teszem le. Innen még 300 méter a les, azt gyalog szoktam megtenni. A párocska fél szemmel figyel, gondoltam, ha látják a zöldruhás alakot kiszállni, puskát vállra venni, csak észbe kapnak, hogy ilyenkor már nem kéne egy vadászterületen keveregni.
De nem, ezek csak sétálnak tovább a vadbúvóhely irányába. Mitévő legyek? Elküldjem őket? Megtehetem egyáltalán? Inkább látványosan elindulok a les felé, teljes menetfelszerelésben, hátha értik a célzást. 10 perc múlva azonban már a lesről nézegetem őket távcsővel. Tőlem 200 méterre vannak, a vadbúvó nádastól szintúgy. Rájöttek, hogy amerre tartanak, arra nincs se út, de még csak járható terep sem, ezért visszafordulnak. Halleluja! Közben a nap már lement. Ezek nem szívbajosak… Ha bármelyik irányba indulnak el innen gyalog, minimum egy órás erőltetett menet mire lakott területre érnek. És nem a város felé mennek. Átkecmeregnek valahogy a nádassal benőtt vizesárkon, majd sétálnak befelé a Sárrétre. Szerenécsre tőlem távolodnak. Az ő szerencséjük meg az, hogy arrafelé nem ül senki. Egy darabig még látszanak, aztán már nem is érdekelnek, a szelük pont jó volt, nem a vadbúvó hely felé vitte a szagukat. Szürkületben még egy krosszmotoros is jön. Pff…hát ez a városközeli vadászterület bája.
Rám esteledik és nincs melegem. Mínusz 2-3 fok körül lehet, enyhe szellővel, párával. Két hőkamera is van nálam, az Iray a sajátom, amolyan referencia, a Guide-ot meg egy blogcikkhez tesztelem. Felváltva nézelődöm velük, de csak őzek legelésznek a távolban. A szórón előttem nincs már kukorica, ezért arra nem számítok, hogy ide jönnének a disznók, ellenben hátha a nádasok közt megindulnak. Szoktak.
6 óra is elmúlt már, de néhány őzet, egy nyulat meg egy portyázó baglyot leszámítva semmi mozgás. Kisvártatva azonban a kocsi irányában húzódó, ritkás bokros részen, úgy 300 méterre a magas fűben azt látom, hogy egy ragadozó jön a nyílt placc felé. Előtte egy őz legelészik, de a kamerában látni, hogy felkapja a fejét és figyeli a ragadozót. Egy kósza gyanúm kelt, hogy sakál lesz, mert már errefelé is megjelentek. Aztán amikor a ragadozó már 20-30 méterre lehetett az őztől, láthatóan meglapult. Ebből támadás lesz! Ilyet se láttam még, és hát ugye mindannyian tudjuk – mert megmondták -, hogy a sakál csak gyümölcsöt meg pockot eszik. Elindítanám a videofelvételt, de az Iray energiatakarékos módban van, ilyenkor nem engedi. A gyors menüben bogarászás közben látom, hogy a ragadozó ráront az őzre, amaz meg időben észbe kap, és elszalad egy 50-80 métert. Nem kínlódom tovább a menüzéssel, leteszem a kamerámat és felveszem a Guide-ot, amelyiken azonnal lehet indítani a felvételt, annak reményében, hogy hátha újra próbálkozik. Nyilván nem fog egy éber őzre támadni, amikor egyszer már felfedte jelenlétét, de hátha mégis. A felvétel forog, a ragadozó pedig – amiről persze már erősen gyanítom hogy sakál lesz – elindul a puszta közepe felé, ráadásul ívet húzva pont a lesem irányába, szóval a puska is felkerül a leskorlátra csendben. Képtelenség a hőkamerával távot becsülni, főleg egy füves-gazos pusztán, ahol egy bokor sincs, ekképpen csak várok, jóllehet a szelem nem a legjobb arrafelé.
Amikor úgy ítélem meg, hogy már lőtávon lehet, leteszem magam mellé a kamerát, és megpróbálom leszenvedni a jobbkezemről a kesztyűt, de nehezen megy. Persze a a pulzusom már a dobhártyámon dübörögve próbálja megtalálni a kiutat a fejemből. A puskatust a vállam és az arcom közé fogva, a kesztyűt foggal cibálva, combon dörzsölve-húzva próbálom leszedni, mire végre sikerül. Vajon mennyit jöhetett ez idő alatt a folyamatos mozgásban lévő ragadozó? A céltávcsőben persze semmit nem lehet látni, a Hold csak fél óra múlva kel, így felnyomom az Olightot, és végighúzom a tájon. A vártnál kicsit jobbra felcsillan egy szempár, így már a szálkereszttel fürkészem a tulajdonosát. Bizony sakál az, és teljesen hidegen hagyja a lámpám fénye! Éppen keresztbe fordul és megáll két nagyobb gazcsomó között. Ha 2 méterrel előrébb vagy hátrébb lenne, takarásban lenne. A szálkereszt picit mozog, én meg a felgyülemlett adrenalintól ideges ujjmozdulattal húzom a besnellerezett elsütőt. Szerencsére csak a szándék, meg az ingerület volt ideges, a mozdulatban nem volt elég nyomaték, így a puska néma maradt. Úristen, de jó, hogy ez nem sült el! Ugyanis az ideges ingerülettől akkora ívet írt le a világítópont a sakál blattja körül, hogy biztos hibázás lett volna, ha ebbe valóban belenyúlok. Másodjára viszont a Magnus világítópontja lenyugodott a sakál oldalán, én pedig finoman elkezdtem szorítani az elsütőt. Ezt az átgondolt határozottságot már a Mannlicher is díjazta, egy csendet megtörő robajjal, és akkora füstfelhővel jelezte, hogy ezt így kell csinálni, ami elvakította a képet a céltávcsőben. De engem nem is a kép érdekelt, hanem a tizedmásodperc múlva érkező tompa becsapódás hangja. Hamar veszem fel a kamerát – amelyik épp a kezem ügyébe került -, és kémlelem a tájat, de se fekvő, se szaladó sakált nem látok.
Két perc alatt kifújom magam, fogom a fejlámpát, puskát, zsebre rakom a hőkamerát, majd elindulok, jóllehet csak nagyjából tudom az irányt, a távolságról meg kósza elképzeléseim is alig vannak.
Már jócskán eltávolodtam a lestől. Fogalmam nincs mennyit jöttem el ezen a füves-gazos pikéten. Kóválygok, de se a fejlámpával, se a fegyverlámpával, sem pedig a hőkamerával nem találom a sakált. Néhány vaddisznó túrás ver át rendre, a rögök a hőkamera képén fehéren világítanak a fagyott gazban, így néhányra rámegyek lelkesen azzal, hogy a sakál fekszik ott, aztán csalódnom kell. Pásztázom a tájat magam körül, amikor meglátok egy ragadozót ólálkodni a gazban 80-100 méterre. A sakál lenne? Megsebeztem? Felveszem a puskát, felnyomom a lámpát, húzom a gazoson végig, amikor felcsillanak a szemek. A párában és a gazban azonban semmit nem látok, csak a két világító pöttyöt a fűszálak közt. Lőbotot nem hoztam, a puska távcsövestül, lámpástul meg több mint 5 kiló, így letérdelek, de ezzel még nagyobb a takarás, és a ragadozó is elfordult. Felállok, újra hőkamera, újra látom, immáron arrébb. Elindulok felé, lekapcsolom a fejlámpát, de így a sötétben csak botorkálok, és nagyon zajosan tudok haladni. Újra hőkamera, újra látom a ragadozót, puska újra fel, szemek újra villannak a gazban, de továbbra is takarásban van. Újra letérdelés, megint nem látom, állva meg túl nehéz a puska szabadkézből. Tovább közelítek, ő meg tovább bújkál a fűben, ellenben furcsa módon nem menekül. Legalább a szelem jó.
No ezt játszottuk írd és modd úgy 10-15 percen keresztül. Ekkor már ismét erős volt a gyanúm, hogy ez a saklál lesz: megsebeztem, ezért elfutni nem tud, de tartja tőlem a tisztes távolságot, és végig takarásban marad. Ha 3-4x nem lámpáztam meg, akkor egyszer sem, ám mindig csak a világító szemeket láttam. És azt se mondanám, hogy csendben haladtam a sötét gazosban, konkrétan csak csörtetve tudtam közelíteni. Végül eljött a gazos széle, tudtam, ha kilép a lekaszált fűre, ott már az enyém lesz, feltéve ha nem iramodik neki a közeli nádasnak. A tippem bejött, kilépett a tarlóra, már térdelve is meg tudtam célozni, és a szálkereszt mögött látva a vadat a lámpafényben a sakál-gyanú egy szempillantás alatt szertefoszlani készült. Éppen egerészett, összegörönyedve kotorászott a földön, de inkább tűnt rókának, mint a sakálnak a párás félhomályban. A lövés eldördült, a kamerába pillantva pedig látom, hogy a ragadozó fekszik a tarlón. Amindenit! Sietve odamegyek, de a fejlámpa fényében már 10 méterről látom a róka világítóan fehér mellényét. Egy fiatal kan. “Hát te kutyaütő, mi volt veled az elmúlt negyed órában? Sebzett sakálnak még elmentél volna, de egészséges rókaként eléggé óvatlan voltál, azt meg kell hagyni! Száz meg egy lehetőséged lett volna elinalni!”
Miután odahúztam a leshez, újra felmásztam, hogy a rejtélyes sakált megpróbáljam még egyszer betájolni. 7 óra előtt voltunk már pár perccel. Csakhogy közben leszállt a köd, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Ekkor jött a hirtelen ötlet, hogy hát én a Guide-dal felvettem a sakált! Gyors csatlakozás a telefonhoz, visszanézem a felvételt, és meg tudom határozni az irányt a távoli tereptárgyak alapján. Igenám, de a nagy izgalomban azt már nem vettem számításba, hogy a felvétel és a lövés között eltelt pár perc, amíg a sakál nagy ívet húzva elindult a lesem felé, emiatt másodjára már teljesen rossz irányban kerestem, és végül feladtam.
Reggel a köd fölött erőlködő nap ismét a helyszínen talált, a zúzmarás, fagyott gazosban pedig körülbelül tíz perc alatt sikerült megtalálni a kis szukát. A sikertelen őzvadászt. Életem második sakálját, aki tegnap nem ment egy lépést sem, csak rossz helyen kerestem a sötétben.
Békesség a ragadozóknak!
